Moncsi agymenései

Lassan harmincévnyi pasiügyi kutatásaim sosem érnek a végére. Sőt, naponta okoznak még mindig meglepetést, bár egy tény sosem változik: ezek folyton hazudnak. Na jó, néha csak egy kicsit, vagy lódítanak, netalán túloznak, árnyalnak – szóval fogalmazhatunk sokféleképpen. Sokszor nem is tudják, azt hiszik, így a jó, így a szép, és minden rohadtul rendben van. De hazudnak, ha kell, ha nem. Sokszor némán és csendesen, mert a félelem miatt ki nem mondott szóról azt hiszik, az sosem lehet hazugság. Mert nem tudják, hogy létezik a néma hazugság… Ráadásul annyira feleslegesen és átlátszó módon falsok, hogy az már sokszor komolyan mókás. Figyelni őket jobb, mint egy komédiát végignézni a tévében, hiszen örök, és könnyen követhető, akárcsak egy elcsépelt szappanopera. Néha változnak a nevek, néha van Hozéármándó vagy Lúízenrike, de mindig és rendíthetetlenül ugyanazok a húdenagymacsóéspokolijópasi karakterek, a menővagyokizgalmasélettel szerepek és az ehhez illeszkedő kellékek....

Az milyen, amikor csak ülsz, és firkálod egy lapra, hogy "hiányzol"? Amikor századszor nyomod be ugyanazt a dalt, amitől tudod, hogy sírni fogsz, és éjjel megint róla álmodsz, pedig nem akarod. Aztán rájössz, hogy annyira felesleges, és mégis annyira nagyon kell.. Mert már nincs kinek elküldeni a papírlapot. Nincs kivel együtt hallgatni a dalt. Mert nem volt facebook, se insta, de twitter se, amikor elment. Nem maradt egy kép, egy oldal, ahol emlékek vannak. Nem voltak közös szelfik, szerelmes üzenetek a cseten. De ott nagyon benn megmaradt, egy életre megmaradt. A kép, a hang, az illat. És néha elő tudod csalogatni, akármilyen régen is volt minden. Egy éjszakára, nagy többre. Talán egy életre. Mert ha van másik, következő élet, akkor lehet, hogy boldog leszel megint, úgy, ahogy addig a napig voltál. És ezért megengeded magadnak a luxust, hogy sírj, hogy beleüvöltsd abba a rohadt párnába, hogy hiányzol! Megengeded magadnak a boldogtalanságot egy percre, tízr...