Valamikor nem is olyan régen még szerettem az őszt. Vártam a napsütést, belefeküdtem a lehullott avarba és szimatoltam az elmúlás illatát. Nem féltem tőle, mert tudtam, lesz feltámadás. De ma már tudom, Nagypéntek nélkül nincs feltámadás. Kell a Nagypéntek, és kell a hit. Hinni valamiben, akármiben. Mindenkinek mást jelent a Nagypéntek. Már nem szeretem az őszt. Már csak látom, de láttatni nem tudom a színeit, azokat a csodálatos, beazonosíthatatlan, a színek széles skáláján nevet soha nem kapó színeket. Állok az ablaknál, nézem, csodálom, de képtelen vagyok megmutatni. Az ősz a láttatás nélkül nekem már a halál. És valamikor a tavaszért is rajongtam. Angyalkát játszottam a lehullott szirmokban, mint más a hóban teszi, lestem a cseresznyefa virágzását, az orgona nyílását, ámultam a virágok illatos létét. Csodáltam a feltámadás szépségét, illatát, meséjét, az újjászületés örömét. Mert még hittem Nagypéntekben és tudtam, egyszer lesz feltámadás. Igen, akkor még hittem,...