Moncsi agymenései

Van valami, amit képtelen vagyok megérteni. Azt tudom, hogy az emberek nagy részének életét, kapcsolatait a közösségi oldal irányítja. Tilt és töröl - ezzel vége is valaminek. Nem megbeszéli, nem megvitatja, nem csap pofán - egyszerűen töröl a profiljáról és - úgy hiszi - ezzel az életéből is.  Ez eddig rendben is van, az ő döntése, ha ebben a csökkentett üzemmódban éli kapcsolatait és életét. His zi, hogy törölt, de az agy pici polcocskái még akkor is más üzemmódban vannak, ha ő magamagát tudatosan facebook-csökkentettre állította. Ám azt már képtelen vagyok megmagyarázni magamnak, ha valaki - okkal vagy ok nélkül - töröl egy másikat, mi a francnak kukucskálja az oldalát. Miért érdeklik a bejegyzései, a képei, a kommentjei. Mi a francért lájkolgatja a képeit és osztja meg az osztanivalókat. Ha én valakit utálok és kitörlök az életemből, arra soha többé nem vagyok kíváncsi. Nem érdekel, mit gondol, mit lát szépnek vagy érdekesnek. Már nem része az életemnek, sem ő, sem a gondolatai...

Valahogy kificamodott ez a világ. Lehet, hogy bazi öreg vagyok, de már nem értek semmit.  Emberek haragszanak egymásra, összevesznek, vitájuk adódik - ez rendben is van, előfordul az életben. A viták, veszekedések, nézeteltérések azért vannak, hogy megoldjuk őket. Négyszemközt, egymás között. Esetleg hangosan, veszekedve, pofán vágva a másikat, de a mi dolgunk a miénk. Ha nem jutunk dűlőre, jöhet békebíró - egy közös ismerős, vagy rosszabb esetben a bíróság. De manapság nem ez a módi. Ma kiírjuk a facebookra, hogy kivel mi a bajunk. Nyíltan, kiteregetve a szennyest, még a szaros gatáyt is közszemlére téve. És nem csak a közérdekű infókat - hogy lehúzós, hogy csaló, hogy tolvaj -, hanem a magánjellegű dolgokat is. Facebookon fenyegetünk, támadunk, facebookon kérünk számon, szarrá alázunk ismerőst vagy alig ismert embert, csak mert a magunk igaza az egyetlen igazság. Pedig minden érme kétoldalú. Szokták mondani, hallgattassék meg a másik fél is. De hogyan? És mikor? Ha már a fél orsz...

Elgondolkodtam egy kicsit ezen a szingliség kérdésen. Nagy divat manapság, ám ha egy nő úgy 30-35 felé még pártalan, gyermektelen, az már a társadalom többsége szemében gáz. Mert hát mikor akar szülni, ugye? A család kérdezgeti, minden sátoros ünnepen hallgatja a finom vagy néhány pálinka után már élccel teli megjegyzést. Ám az, ha egy negyvenes férfi még keresi magát és az igazit, az normális. A  haverok, a család hátba veregeti: élj csak, fiam, mulass, amíg fiatal vagy. Mert szegény fiúk később érnek, otthon a helyük anyuka mellett. Aztán majd 40-45 felé gyártanak egy két gyereket, dolgoznak - jó esetben - és eltartják - jó esetben - a családot, mígnem húsz év múlva szépen infarktust kapnak és ott hagyják egyedül anyukát az egyetemista lurkóval. Győzze csak erővel és pénzzel, míg bele nem döglik egyedül. Ez a normális. Mert szegények későn érnek. Aztán korán halnak. A férfiszingliség nem gáz. Az trendi és kúl, most az a menő. Mert éretlenek még szegények. Az nem gáz, ha nem merik...