Moncsi agymenései

Túl a valóságon Tizenöt hónapja Prágában ünnepeltük adventet. A Károly hídon és a várban lépni nem lehetett az emberektől, akik boldogan szemlélték a kis ékszerdoboz-város csodáit. Egymást érték az adventi vásárok, ismeretlenekkel egy asztalnál ettük a csülköt, ittuk a forralt bort, sokakkal szoros közelségben hallgattuk a híres prágai óra zenéjét. Tizenhárom hónappal ezelőtt a velencei sikátorok között bóklászva, a kanálisok mentén tolongó tömegben néztem a karneváli forgatagot. Ismeretlen emberekkel egy gondolában ülve mosolyogtunk egymásra, szorosan ültünk, hogy elférjünk, és az éttermekben, kávézókban a pultnál nyomakodtunk egy friss presszó kávéért. Emberek vettek körbe, tömeg volt és boldogok voltunk. Ismeretlenekre mosolyogtunk és ők visszamosolyogtak. És senki nem gondolt arra, ami a hírekből már csordogált kelet felől. Mert „a kelet” valahogy mindig annyira messzinek tűnik az európai ember számára., annyira távolinak, egzotikusnak, hogy bele sem gondol, repülővel alig pár óra ...

Amikor pont egy évvel ezelőtt elindult ez a járvány-mizéria, a tapsikolások, meg az "együtt sikerül", még azt hittem, hogy talán végre egyfajta tolerancia, a mások tiszteletben tartása is alappá válik az emberek számára. Hiszen minden második poszt arról szól, hogy az emberek most vizsgáznak önfegyelemből, önuralomból, másokkal szembeni tiszteletből, toleranciából, segítőkészségből.   Most pedig azt látom, hogy egyre távol kerülünk az olyan fogalmaktól, mint együttérzés, tisztelet, megértés. Nem közelebb, ahogy egy éve oly sokan remélték, a fenéket! Egyre messzebb, lassan már elérhetetlen távolságba.   Megértem, hogy nem mindenki hisz ebben az egészben, van, aki úgy gondolja, rá semmi sem hathat. Megértem, hogy van aki a betegségtől fél, más inkább az oltástól, hogy van, aki az immunrendszerében bízik, még akkor is, ha ez számomra értelmezhetetlen, hiszen az immunrendszer nem vizsgálható, így csak sejtéseink lehetnek állapotáról és remélhetjük, hogy nem csak hisszük, hogy jó...