Van a falunkban egy kicsike posta. Két ablak, amiből egy működik, mert pont elég, egy asztal, két szék. A postás hölgy a nem használt ablak elé egy gyermek asztalt rakott, kisszékekkel, ceruzával, színezővel, hogy a kicsik ne unatkoznak, amig anyu vagy apu a dolgait intézi. Szerették is a kisemberek. Ám a ceruzákat, zsírkrétákat valaki elvitte. Csak úgy. Gondolom, bedugta a táskába, miközben összeterelte indulásra a csemetéket. Azt gondolta, otthon, nála jobb helyen van. Ha szólt volna, hogy kell a gyereknek, valaki biztos ad neki, de nem. Ellopta, más gyerekek elől. Erről pedig az jutott eszembe, hogy visszatérő téma a feltörekvő, ifjú politikusok kampánybeszédeiben a "nincs-vécépapír-a-kórházakban-rendelőkben" téma. Mert nincs. És azért nincs, mert ellopják. Hazaviszik. Azt is, ami zárható dobozban van, mondjuk tény, azt kicsivel tovább tart letekerni és elrakni. Akkor meg minek venni, pénzt, súlyos százezreket áldozni rá, kitenni, felügyelni? Úgyis elviszik. Vécépap...