Moncsi agymenései

Jött az eső, és jólesett fellélegezni. A meleg ráült a mellkasunkra, a szívünkre és a gondolatainkra is. Dúlt álmokkal teli, vagy álomtalan és nyugtalan éjszakák, forgolódás a melegben és vergődés a gondolatokban. Csapkodtak a jégdarabok, kopogtak a tetőn és a gangon, és kopogtak az agyamban is a gondolatok. Kellett ez az eső, megtisztította a levegőt. És kellett a könny, a sírás, a gátakat szaggató zokogás, ami az esővel együtt jött, hogy megtisztítsa a gondolatokat is. Mert ahogy a meleg ült ránk, egész testünkre, ahogy a perzselő nap és az izzadság ránk ragasztotta a ruhát, a gondolatok úgy ragadtak az agyunkba. Sok rossz is, temérdek terhes, a néhány jó között. Kellett hát a sírás, a könny, a megtisztulás, hogy a gondolatok is tiszták legyen. Hogy elmúljon az agyalás, hogy kiseperje a gondolatok közül a sok kis "miért"-et, kételyt, kétséget és hiábavaló, soha választ nem kapó kérdést. Mert feleslegesek a kérdések, hiábavaló a miértek keresése. Minden les...

Végül is valóban játék az egész élet. Játék a születés és a halál, a harc és a nagy csaták is. Játék minden békekötés, és játék a magalkuvás. Minden játék! Az, ahogy te megéled, az sem más. Csak van játék, amit élvezel, és van, amibe belehalsz. Vagy kicsit, vagy egészen, de minden játék vége a halál. Vagy csak a lelked, vagy az egész lényed, de valami mindig elpusztul egy kicsit. A különbség csak annyi, hogy ha játéknak fogod fel, akkor cseppet tovább tart a dolog. Akkor lesz nek pillanatok, amiket megpróbálsz és talán tudsz is élvezni. Lesz, amikor jó, és amikor azt hiszed, létezik olyan, hogy boldogság. Akkor lassabb folyamat a haldoklásod, és talán nem minden pillanata fáj. Ha harcot vívsz, győzni akarsz, és ha akarsz, nyerni is fogsz. Győzni fogsz, így vagy úgy. De a sebeket, amiket a harc során szerzel, mindig viselni fogod. Hogy fájni fognak-e? Ki tudja. Lehet, nagyon és egy életen át, de lehet, hogy múló a fájdalom, mert jön egy másik csata, egy újabb küzdelem, é...

Nem érted. Semmit nem értesz. Ami régen még egyszerű volt, érthető és logikus, az mára bonyolult, kusza és totálisan érthetetlen. Pedig semmi nem változott. Ugyanazok a szavak, a gesztusok, a pillantások, csak te lettél más. Rajtad hagyott nyomot az élet, a sok rúgás, a csalódások. A sebek pedig sosem múlnak. Vannak sebek, amelyek képtelenek heggedni, amelyek mindig nyitva maradnak, és amelyekre minden szó, minden gesztus, minden pillantás csak fájón hat. Pedig lehet, gyógyí tana, lehet, ír lenne rá, csak te nem veszed észre. Már nem vagy képes észrevenni. Sokat vársz vagy keveset? Lényegtelen. Mást. Mindig a mást. És sosem mondod, sosem jelzed. Csak várod. Hol a csodát, hol a megváltást, de mindig valami nagyon mást. Amíg nincsenek szavak, csak gondolatok, amíg nincsenek mondatok, csak pillanatok, addig vársz és nem értesz. Semmit nem értesz. Mert a szem és a kéz is beszél, de hogy érted-e, ki tudja. Hogy jól érted vagy félreérted, pokoli nehéz megmondani. Rakod a lapok...