Sokszor gondolkodtam már azon, hogy saját, külön bejáratú szótárt kellene magamnak készítenem. Lehet, hogy bennem van a hiba, de számomra már elveszítették értelmüket az olyan szavak, mint például a "barátság".
Nem tudom értelmezni és nem azért mert nem ismerem a jelentését. Éppen azért, mert ismerem és tudom, mit jelent számomra ez a szó.
Csak éppen mindenütt mást látok. Itt mindenki örök barát, nagy kiállással, odaadással. Készülnek az örök barinős szelfik, mennek a nagy, örök barátok együtt inni és kocsmázni. Kiállnak egymásért, összevesznek a fél világgal. Odaadják mindenüket a másiknak, pénzt, paripát, fegyvert tolnak a segge alá, csak hogy elmondhassák országnak-világnak, mekkora nagy és örök barátok ők. A fél világ álmélkodik a nagy barátságokon. Egy ideig. Az első vitáig, ami akkor jön, ha éppen nincs se pénz, se fegyver, se paripa, amikor már valami nem működik a baromi nagy barátságban. Amikor éppen nem fussa egy sörre a kocsmában, éppen ugyanaz az utolsó darab kell a bolt polcáról, netán belép egy harmadik, negyedik, aki még "öribb bari/barinő" lehet.
Akkor borul a világ, és az addigi öri barik, barinők egymásnak esnek és a mosolygók meg szívecskék helyett jönnek az anyázások. De csak majd...valamikor. Ha már megunták a sok együtt lógást, a nagy közös ivászatokat, a bogárcsozást, soppingolást, és főleg, ha már megunták a másik rossz napjait.
Mindenki annyira szeret mindenkit, hogy az már hihetetlen, repkednek a szívek és szeretszólamok a facebookon, twitteren és tele a szelfis instagram fotókkal a világháló. Együtt alszanak, esznek, szerintem még vécére is együtt mennek, hiszen a világ, a külvilág felé prezentálni kell, hogy minden mennyire szép, mennyire rózsaszín, na és mennyire örök. Mennyire barát! Nincs rossz nap, nincs csúnya gondolat, nincs mélypont, sírás, kesergés.
Mindez persze csak kifelé szép. Mert ha kellene, ha jó lenne, ha jön a sírás, a mélypont, az elkeseredettség, a bari vagy barinő sosincs ott. Épp nem tudja felvenni a telefont, és elfelejt visszahívni, mert pont akció volt a korsó sörre vagy az arckrémre. Netalán egy másik öri barit kellett kísérni, felhívni, vele volt fontos megbeszélni való. Aztán minden elfelejtődött.
Van, aki azt várja, keresd, menj, hívd, jelentkezz, de ha te ugyanezt várod, már álmélkodik. Akkor jön a magyarázat, a másik pedig megeszi, hiszen pont azt akarja hallani. hogy nem lett elfelejtve, csak.... Mindig ott a "csak". Sok, pici, elsikkadó "csak...." és "de...".
Mert azt hiszi, ha szarban vagy, elég odatolni pár jó szót, esetleg néhány forintot, venni neked egy sört vagy egy doboz csokit, és ezzel a gondod meg van oldva. Utána el lehet tűnni, mással foglalkozni, ami szebb, jobb, kevésbé elgondolkodtató. Főleg pedig kevésbé fárasztó. Mert az igazi, mély barátság bizony néha fárasztó. Erő és akarat kell hozzá. Lemondás és odaadás. Csoki és sör helyett empátia és tolerancia.
Eszébe nem jut, hogy tán nem az a jó, amit tesz. Eszébe nem jut, hogy a barát nem arról ismerszik meg, hogy kedves szavakat mond, és szelfiket tol a netre, hanem arról, hogy tudja, mikor kell megfogni a kezed és mikor nagyot lökni rajtad. Mert néha kézen kell fogni egy barátot és mutatni neki az utat, de igen, néha lökni is kell egyet rajta. Persze csak az igazi baráton. A többin nem érdemes. Nem megoldani helyette a problémákat, nem semmitmondó tanácsokat adni, puszikat és szmájlikat osztogatni, hogy jobb kedve legyen. Nem ajándékot vinni neki, és megvenni helyette a sört, a krémet, a nyuszikát, csizmát, kisködmönt, lovacskát. A jókedv csak pillanatnyi, idővel elillan, de a kérdés a fejében, a gond, a tűnődés ott marad, és rájön, egyedül van vele. Egyedül kell megoldania, ami természetes, de nincs is kivel megbeszélje, ami már fáj.
Sokkal inkább meglökni, hadd zuhanjon és utána segíteni neki leporolni magát. Nem talpra kell segíteni, hanem támogatni, ha már talpra állt. Nem megoldani a gondokat, hanem megmutatni, hogyan tegye. Elküldeni néha a búsba, leugatni és keményen odamondani. Nem szelfiket nyomni, ahol mosolyogtok, hanem elébe tolni a képet, milyen is valójában. Milyen, amikor az igazi arcát mutatja és nem a külvilágnak szánt álarcot. Az igazi barát ugyanis az álarc alá is belát. Sőt, őelőtte az álarcot leveszi az ember, mert nem kell. Neki nem az kell. Neki megmutathatod a szemed, mikor könnyek csillognak benne, előtte nem kell szégyellned a ráncokat, a fejed kopaszodását, a narancsbőrt és a sörhasat.
De ez nem megy. A puszcsi-szercsi-lávcsi mosolygós-szmájlis világában az emberek azt hiszik, egy szép szó már maga a barátság. A szép szó és egy szelfi elég ahhoz, hogy elfeledjék az összes többit, mindenki mást, aki esetleg keményen odamond, aki elküld a búsba, aki leanyáz, aki meglök, aki tükröt tart, netán akkor is fogja a kezed, ha az már fáj a szorításban.
Sokkal könnyebb a rózsaszín kis felhőcskéket nézegetni, mint a sok csúnya, néha - sőt gyakran - szürke, de a szeretettől tán kivilágosodó felhőt. Egy kép, egy mosoly és szép is a világ, nemde?
Nem. Nekem nem. És keresek egy szót, arra a nagyon kevés emberre, aki a valódi értelemben a barátom. Aki akkor is keres, ha boldog és akkor is, ha sír. Aki keres csak azért, mert hiányzom. Akinek eszébe jutok napközben és este is, aki gondol arra, mi lehet velem. Aki éjjel is átjön, ha úgy érzi, szükségem van rá. Aki ha lát egy könyvet a kirakatban, vagy egy ruhát a fogason, tudja, hogy az nekem tetszene és megmutatja. Csak mert eszébe jutottam róla. Aki tudja, mi a kedvenc ételem és italom. Aki tudja, miről álmodik a lány, és mi az, amitől félek. Aki tudja, mikor kell meglökni, de nagyon, és tudja, mikor csak tartani a vállát. Aki tudja, hogy én mindezt ugyanígy tudom róla. És főleg, tudjuk, hogy mindez nekünk fontos. Ez a fontos. Nem a szelfi, a szívecske és a rózsaszín felhő, hanem mindaz, amit tudunk és amit érzünk. Még akkor is, ha ezt senki más nem tudja.
Keresek egy új szót, mert az a szó, hogy "barátság", már nem tetszik. Nagyon nem.
Nem tudom értelmezni és nem azért mert nem ismerem a jelentését. Éppen azért, mert ismerem és tudom, mit jelent számomra ez a szó.
Csak éppen mindenütt mást látok. Itt mindenki örök barát, nagy kiállással, odaadással. Készülnek az örök barinős szelfik, mennek a nagy, örök barátok együtt inni és kocsmázni. Kiállnak egymásért, összevesznek a fél világgal. Odaadják mindenüket a másiknak, pénzt, paripát, fegyvert tolnak a segge alá, csak hogy elmondhassák országnak-világnak, mekkora nagy és örök barátok ők. A fél világ álmélkodik a nagy barátságokon. Egy ideig. Az első vitáig, ami akkor jön, ha éppen nincs se pénz, se fegyver, se paripa, amikor már valami nem működik a baromi nagy barátságban. Amikor éppen nem fussa egy sörre a kocsmában, éppen ugyanaz az utolsó darab kell a bolt polcáról, netán belép egy harmadik, negyedik, aki még "öribb bari/barinő" lehet.
Akkor borul a világ, és az addigi öri barik, barinők egymásnak esnek és a mosolygók meg szívecskék helyett jönnek az anyázások. De csak majd...valamikor. Ha már megunták a sok együtt lógást, a nagy közös ivászatokat, a bogárcsozást, soppingolást, és főleg, ha már megunták a másik rossz napjait.
Mindenki annyira szeret mindenkit, hogy az már hihetetlen, repkednek a szívek és szeretszólamok a facebookon, twitteren és tele a szelfis instagram fotókkal a világháló. Együtt alszanak, esznek, szerintem még vécére is együtt mennek, hiszen a világ, a külvilág felé prezentálni kell, hogy minden mennyire szép, mennyire rózsaszín, na és mennyire örök. Mennyire barát! Nincs rossz nap, nincs csúnya gondolat, nincs mélypont, sírás, kesergés.
Mindez persze csak kifelé szép. Mert ha kellene, ha jó lenne, ha jön a sírás, a mélypont, az elkeseredettség, a bari vagy barinő sosincs ott. Épp nem tudja felvenni a telefont, és elfelejt visszahívni, mert pont akció volt a korsó sörre vagy az arckrémre. Netalán egy másik öri barit kellett kísérni, felhívni, vele volt fontos megbeszélni való. Aztán minden elfelejtődött.
Van, aki azt várja, keresd, menj, hívd, jelentkezz, de ha te ugyanezt várod, már álmélkodik. Akkor jön a magyarázat, a másik pedig megeszi, hiszen pont azt akarja hallani. hogy nem lett elfelejtve, csak.... Mindig ott a "csak". Sok, pici, elsikkadó "csak...." és "de...".
Mert azt hiszi, ha szarban vagy, elég odatolni pár jó szót, esetleg néhány forintot, venni neked egy sört vagy egy doboz csokit, és ezzel a gondod meg van oldva. Utána el lehet tűnni, mással foglalkozni, ami szebb, jobb, kevésbé elgondolkodtató. Főleg pedig kevésbé fárasztó. Mert az igazi, mély barátság bizony néha fárasztó. Erő és akarat kell hozzá. Lemondás és odaadás. Csoki és sör helyett empátia és tolerancia.
Eszébe nem jut, hogy tán nem az a jó, amit tesz. Eszébe nem jut, hogy a barát nem arról ismerszik meg, hogy kedves szavakat mond, és szelfiket tol a netre, hanem arról, hogy tudja, mikor kell megfogni a kezed és mikor nagyot lökni rajtad. Mert néha kézen kell fogni egy barátot és mutatni neki az utat, de igen, néha lökni is kell egyet rajta. Persze csak az igazi baráton. A többin nem érdemes. Nem megoldani helyette a problémákat, nem semmitmondó tanácsokat adni, puszikat és szmájlikat osztogatni, hogy jobb kedve legyen. Nem ajándékot vinni neki, és megvenni helyette a sört, a krémet, a nyuszikát, csizmát, kisködmönt, lovacskát. A jókedv csak pillanatnyi, idővel elillan, de a kérdés a fejében, a gond, a tűnődés ott marad, és rájön, egyedül van vele. Egyedül kell megoldania, ami természetes, de nincs is kivel megbeszélje, ami már fáj.
Sokkal inkább meglökni, hadd zuhanjon és utána segíteni neki leporolni magát. Nem talpra kell segíteni, hanem támogatni, ha már talpra állt. Nem megoldani a gondokat, hanem megmutatni, hogyan tegye. Elküldeni néha a búsba, leugatni és keményen odamondani. Nem szelfiket nyomni, ahol mosolyogtok, hanem elébe tolni a képet, milyen is valójában. Milyen, amikor az igazi arcát mutatja és nem a külvilágnak szánt álarcot. Az igazi barát ugyanis az álarc alá is belát. Sőt, őelőtte az álarcot leveszi az ember, mert nem kell. Neki nem az kell. Neki megmutathatod a szemed, mikor könnyek csillognak benne, előtte nem kell szégyellned a ráncokat, a fejed kopaszodását, a narancsbőrt és a sörhasat.
De ez nem megy. A puszcsi-szercsi-lávcsi mosolygós-szmájlis világában az emberek azt hiszik, egy szép szó már maga a barátság. A szép szó és egy szelfi elég ahhoz, hogy elfeledjék az összes többit, mindenki mást, aki esetleg keményen odamond, aki elküld a búsba, aki leanyáz, aki meglök, aki tükröt tart, netán akkor is fogja a kezed, ha az már fáj a szorításban.
Sokkal könnyebb a rózsaszín kis felhőcskéket nézegetni, mint a sok csúnya, néha - sőt gyakran - szürke, de a szeretettől tán kivilágosodó felhőt. Egy kép, egy mosoly és szép is a világ, nemde?
Nem. Nekem nem. És keresek egy szót, arra a nagyon kevés emberre, aki a valódi értelemben a barátom. Aki akkor is keres, ha boldog és akkor is, ha sír. Aki keres csak azért, mert hiányzom. Akinek eszébe jutok napközben és este is, aki gondol arra, mi lehet velem. Aki éjjel is átjön, ha úgy érzi, szükségem van rá. Aki ha lát egy könyvet a kirakatban, vagy egy ruhát a fogason, tudja, hogy az nekem tetszene és megmutatja. Csak mert eszébe jutottam róla. Aki tudja, mi a kedvenc ételem és italom. Aki tudja, miről álmodik a lány, és mi az, amitől félek. Aki tudja, mikor kell meglökni, de nagyon, és tudja, mikor csak tartani a vállát. Aki tudja, hogy én mindezt ugyanígy tudom róla. És főleg, tudjuk, hogy mindez nekünk fontos. Ez a fontos. Nem a szelfi, a szívecske és a rózsaszín felhő, hanem mindaz, amit tudunk és amit érzünk. Még akkor is, ha ezt senki más nem tudja.
Keresek egy új szót, mert az a szó, hogy "barátság", már nem tetszik. Nagyon nem.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése