Moncsi agymenései

Van a fiamnak egy barátja. Értelmes, okos gyerek. Érettségi után simán felvették volna egyetemre, de ő szakmát akart tanulni. Az volt az álma. Lett belőle szaki, aranykezű gyerek. És imádja, amit csinál. A másik egyetemre vágyott, nagy kocka a szentem, de igazi kis zseni. Neki ez az álma, és tudom, valóra is fogja váltani. Van olyan haverja, aki egyszerű, butuska srác, de ami a keze ügyébe kerül, arannyá válik. Igazi, régivágású szaki, modern köntösben. Imádom a srácot. Az u tca nevelte, kőkemény kis élete volt, mégis ember lett belőle.  Aztán van ismerősöm, aki hivatásánál fogva szolgálta a hazát, és van, aki harcolt katonaként, olyan is, aki megsebesült, kemény helyzeteket élt át. Mégsem azt írja ki, harcedzett katona vagyok. És valahogy egyikük profilján sem az áll: iskolája az élet iskolája volt, vagy az, hogy foglalkozása gárdista. Pedig azt hiszem, őket ugyanúgy az élet iskolázza, foglalkozásuk pedig valamilyen módon - szakiként, diplomásként, katonaként,...

Azt mondjuk, gyűlöljük a sztereotípiákat. Hogy mi nem, mi sosem! Aztán ránézek egy piros cipő képére. A cipő gyönyörű, stílusos, elegáns. Csak éppen a kommentek a kép alatt elárulják: a sztereotípia bizony működik. Nehogy már egy jobboldali nézeteket valló ember, egy nemzeti érzelmű nő csinos és stílusos merjen lenni! Hogy merészel ilyen eretnekséget elkövetni?A sztereotípia azt kívánja, öltsön menetfelszerelést, és zsíros, lógó hajjal, tarsollyal oldalán védje a hazát. Aztán fotózok egy leányt. Divatos, minőségi ruhák, csinos arc, igényes, ápolt test. A leányzó egyébként művelt, diplomás, több nyelven beszél. Bármiről el lehet vele beszélgetni, van véleménye, kialakult világnézete. És mindemellett igényes és dekoratív. De a kommentek a kép alatt! Mert ha szép, ha bájos, és - Uramisten! - csinos is, csak retardált plázacica vagy konzumkurva lehet. Biztos pénzért árulja magát, és mivel még szőke is, hát tuti, hogy kő buta. De mi azért, ugye, gyűlöljük a sztereotípi...

Jó néha sírni. Kora reggel, amikor még csendes a lakás, de kinn már csicseregnek a tollasok és süt a nap, akkor még jobb. Megtisztít, kimossa belőled az összes fájdalmat, bánatot, és még magyaráznod sem kell senkinek. Nem kell elmondanod, miért potyognak a könnyeid, mert mindenki alszik körülötted, aki kérdezhetne. Mert lehet, te magad sem tudod megfogalmazni. Egyébként is, a válasz úgyis az lenne: csak. Mert van, amikor már annyira összemosódik, masszává áll minden, ami szar , ami fáj, ami bánt, hogy nem tudsz belőle egyetlen igazi okot sem kihámozni. Sok-sok pici ok, és ki a frász lenne kíváncsi a te litániádra? Csak sírsz, mert sírni jó. Sírni jó, sokkal jobb, mint a gyűlő, halmozódó, lassan túlcsorduló düh, harag, fájdalom, ami egyszer úgyis kirobbanna belőled. Hát robbanjon így. Egy csendes, reggeli sírással. Egy igazi, wellness hatású zokogással. (2016.05.06.)

A zene minden. Vannak zenék, amitől nevetsz, mástól sírni van kedved. Merengsz, magad elé révedve álmodozol, vagy elfog a félelem. Zenék visznek végig az életeden. A dal, amit édesanyád énekelt, amikor altatott, amit dúdolt, ha fájt valamid és sírtál. Az ovis dalok, amikor az első szerelem kezét fogtad a tornasorban. A dal, ami az első csóknál szólt, még akkor is, ha csak a fejedben szólalt meg, és körülöttetek a körúti villamosok zakatoltak. Az álom, az új, a mese dala egy k irálylánynak. Mert az a dal elnyomta még a kerekek kattogását is. A dal, ami a „közös dal” volt, amit zokogva hallgattál a nagy szakítás után. A szüzesség elvesztésének a dala, a fájdalom, az izgalom és a csoda együttes koncertje.  Aztán az esküvő dala, amikor a mese királylányából igazi királynő lett. A babavárás dallamai, melyeket ha meghallasz, még nagymamaként is a hasadra simul a kezed. Az altatók, amiket dúdoltál a gyerekeidnek, az édesanyádtól hallottak és mások, a fájdalomcsillapít...