Az iskolában várod, mikor húzza már meg a copfod, de közben látványosan utálod. Kamaszként órákat állsz a tükör előtt, hogy felpróbálj száz ruhát és eltüntesd a pattanásaidat. Mikor jön az első, a nagy, mindenkit elfelejtesz, megszűnik létezni a világ.
Mikor először csalódsz, sírsz, és azt hiszed, sose lesz már szép és rózsaszín semmi sem.
Aztán múlnak lassan az évek, éled az életet, sok minden lesz fontosabb vagy kevésbé fontos, átértékelődnek a dolgok.
Ám ugyanúgy várod, hogy meghúzza a copfod, vagy legalább rád nézzen egy pillanatra, úgy, ahogy azt te reméled. Persze már nem utálod látványosan, inkább úgy teszel, mint akit nem érdekel, még a léte sem.
Szétdobálod a ruháid, mielőtt elindulsz, vajon melyik lenne a legelőnyösebb, mi rejti el a hibákat és mi emeli ki a szépet. Már nem a pattanások, hanem a létező vagy képzelt ráncok miatt állsz a tükör előtt órákig.
És amikor ott van, ott áll előtted, bizony megszűnik a világ létezni. Megszólalni nem tudsz, értetlenül néznek rád a barátaid, hová lett a kis szófosó. Elnémulsz és azon gondolkodsz, vajon melyik vagy igazából te magad.
És amikor csalódsz, talán sírsz is, de csak magadnak, a kis macis párnádba, mert tudod, egyszer már volt szép és rózsaszín. Miért adna hát az élet még egyre esélyt?
Csak az évek mennek, és az évekkel az álmok. Mi maradunk gyerekek, tele hittel, reménnyel, csak megtanuljuk, sokszor koppan orrunk a parkettán, amikor felébredünk egy mese végén.
Mikor először csalódsz, sírsz, és azt hiszed, sose lesz már szép és rózsaszín semmi sem.
Aztán múlnak lassan az évek, éled az életet, sok minden lesz fontosabb vagy kevésbé fontos, átértékelődnek a dolgok.
Ám ugyanúgy várod, hogy meghúzza a copfod, vagy legalább rád nézzen egy pillanatra, úgy, ahogy azt te reméled. Persze már nem utálod látványosan, inkább úgy teszel, mint akit nem érdekel, még a léte sem.
Szétdobálod a ruháid, mielőtt elindulsz, vajon melyik lenne a legelőnyösebb, mi rejti el a hibákat és mi emeli ki a szépet. Már nem a pattanások, hanem a létező vagy képzelt ráncok miatt állsz a tükör előtt órákig.
És amikor ott van, ott áll előtted, bizony megszűnik a világ létezni. Megszólalni nem tudsz, értetlenül néznek rád a barátaid, hová lett a kis szófosó. Elnémulsz és azon gondolkodsz, vajon melyik vagy igazából te magad.
És amikor csalódsz, talán sírsz is, de csak magadnak, a kis macis párnádba, mert tudod, egyszer már volt szép és rózsaszín. Miért adna hát az élet még egyre esélyt?
Csak az évek mennek, és az évekkel az álmok. Mi maradunk gyerekek, tele hittel, reménnyel, csak megtanuljuk, sokszor koppan orrunk a parkettán, amikor felébredünk egy mese végén.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése