Moncsi agymenései

"A hazugságok simák és készségesek. Az igazság kemény, tele durva szögletekkel. Csupán ritkán segít bárkinek is." De mi az igazság? Kinek mi a maga igazsága? És ez vajon változik? Lehet, hogy ma így gondolom, holnap majd úgy, és a magam igazsága szélkakas módjára pörögve változik a helyzetnek megfelelően? És vajon miért keressük az igazságot? Ha keressük, kiét keressük? A magunkét vagy a másét? Tudjuk, hogy az igazság sokszor fáj, és mégis azt akarjuk? Vagy nem akarjuk, de m egkapjuk, bele a pacekba, hadd fájjon, hadd öljön, hadd pusztítson? Vagy vágyunk a hazugságra, mert az valóban sima és készséges? De meddig tud az lenni, meddig tud jó lenni egy jól elhelyezett hazugság? Amíg ki nem derül az igazság? És ha kiderül is, tudjuk-e, az kinek az igazsága? Netalán azon túl is, mert az igazság mindig büdös, és nem kell az orrfacsaró szag? Mert kell a fény, és éppen ezért kell az igazság. De az igazság fénye fájón vakít, és sokszor sebeket éget a bőrbe, beleég a r...

Vannak igazságok, amelyek hirtelen, napvilágra kerülve marha gyorsan hazugsággá változnak. Legalábbis annak szemében, aki számára ez valaha igazság volt, és aki félt attól, hogy az ő igazsága valaha kiderülhet. Aztán mikor a fránya nagy igazság kibukik, a korábbi szeretet gyűlöletté válik, a volt barát ellenséggé, az egykori szerető ördöggé. Mert az igazsággal megküzdeni nem könnyű, főleg nem, ha hazudtunk róla. Mert valamiért úgy éreztük, hazudnunk kell. Mert kínos lett voln a az egykori igazság, és fájdalmas vele a szembenézés, megalázó a feltárás. Igazságot hazugsággal rejtegetni azonban sokáig nem lehet. Bár lehet, hogy más a te igazságod, mint az enyém, de a hazugsággal fedett nagy fene valóság felülír minden igazságot. Mert kettő, három, vagy akár több igazság felett ott lebeg mindig a büdös nagy valóság. És hiába fáj az igazság, még mindig feledhetőbb és emészthetőbb, ha nem tűzdelik tele - rejtegetendő és eldugdosandó, eltagadandó és elhazudandó - kényszeredet...

Vannak játszmák, aminek csak vesztesei lehetnek. Vannak játékok, ahol soha nincs győztes. Mert győzni csak tiszta játékban lehet. Hazudva, lopva, csalva nem megy. Olyankor mindenki veszít. Veszít a vesztes, hiszen ellopták tőle a győzelembe vetett hitet, a tiszta játék reményét. A hazugsággal, a csalfa játékkal esélye sem lehetett a győzelemre. És veszít a győztes, mert sosem tudja meg, vajon ha tisztán játszik, nyerhetett volna-e. Soha nem tapasztalhatja meg, milyen emelt fő vel elbukni, és milyen méltón nyerni. Egyetlen tapasztalása a csalás és a hazugság öröme lehetett. De a legnagyobb vesztes mindig a kibic. Mindig az, aki figyeli, vajon merre mozdul a játék. Lesi, ki nyer, és ki veszít. Ő bukja a legtöbbet, mert bár lehet, hogy ő lesz az igazi nyertes, hiszen nem lopott, nem csalt és nem volt hazug, elveszti hitét és reményét a tiszta játékban, az őszinte szavakban és a mesék csodájában. Elveszti hitét, hogy mehet a játszma hazugságok, csalás nélkül is. Hát tanulj m...

Manapság trendi a hazugság. Komplett életet hazudnak maguknak és a külvilágnak az emberek. Először hazudnak szép arcot, ránctalanul, gondtalanul, trendire sminkelve az arcoskönyvön, hazudnak karcsú vagy éppen sportos testet, meseszép, lírai, idézetekkel feltupírozott lelket. Aztán hazudnak álomcsaládot, tökéletes gyerekkel, ideális férjjel vagy feleséggel. Hazudnak álomotthont, álommunkát és persze álomnyaralást. Hazudnak mesés életet a hitelből vett ájfon hatosról, a részlet re megszerzett laptop billentyűin pötyögve, közben a még mindig a bank tulajdonát képező plazmatévé előtt butulva. Odahazudják maguknak más boldogságát, közben megölve más hitét, mert dögöljön meg a szomszéd tehene, ha nekik csak hazudott, köd sem volt tehenük lehetett. Aztán szép lassan ezek a rém trendi, de nagyon mű emberek belepörögnek saját hazugságaikba, és maguknak hazudják mások szépnek hitt életét. El akarnak venni másoktól mindent, ami nekik jár, és amiről azt hiszik, többek lesznek tőle...

Mindig hittem a kimondott, a leírt szó erejében. Abban, hogy az emberek azért mondják, azért írják, mert úgy is gondolják. No persze nem a médiában, hanem csak szimplán, egymás között. A szürke, mezei, vagy éppen rózsaszín és álmodozó hétköznapokon. Hittem, hogy a kimondott szó őszinte, és ha nem hangzik el valami, annak nincs is jelentősége. Hittem, mert én mindig kimondtam és mindig leírtam. Őszintén, vállalva minden szavamat és minden gondolatomat.Minden soromat és minden pillanatomat. Ha nem volt igazam, bocsánatot kértem, és tovább is léptünk, mert tévedni lehet, de hazudni sose. Hazugul az ember nem hajthatja álomra a fejét, ahogy mocskos testtel sem fekszünk bele a tiszta ágyba. Hittem, hogy amikor Petőfi a tyúkanyóról írt, akkor arra gondolt, mi a fenét keres a kotlós a szobában, és hiába a sok magyaróra, meg verselemzés, semmi hátsó szándéka nem volt a sorokkal. Mert a leírt és a kimondott szónak ereje van. A tyúk bizony becuccolt galád módon a tiszta szobába. ...

A kontrasztok szülte hazug vágyak szemen köpik a legszebb érzéseket. Matekóra, hogy mi volt a nap. Dátum, melyhez görcsös a ragaszkodás. Mert megmagyarázhatatlan a hamisság, kibogozhatatlan a hazugság és soha nincs igazi megvilágosodás. Él a naptár, mert életre kelt és arcon röhögte az igazi érzéseket. A szavak kimondva súlytalanná lettek, leírva pedig mázsaként tarolnak át mindenen. Az asztalon pedig egyszerre életre kel egy kólás palack.... Táncol és énekel vadul, egy rég i slágert fúj szótlanul. Mondd, miért adtál reményt és oly sok álmot, ha mástól akartad a boldogságot. Miért a hónap, a nap, a sok mese. Miért a kontraszt, ha nincs is lényege. Miért a szó, ha úgysem igaz, és miért az érzés, ha kicsit sem fontos. A szemen köpött érzés visszadatálva még jobban fáj. Fáj, mert a mese soha nem valóság. A hazug álom az igaz, amit alátámasztanak a szavak. Mindegy, hogy tavasz vagy nyár. Nem a hónap számit. Csak a sok hazugság.... (2016.09.18.)

Gondolatok, érzések, szavak, gondolatok. Őszintén csengő, mélyen hamis mondatok. Maszk a smink felett, hazugul csillogó, játékos szemek. De játék az orosz rulett is, ezt ne feledd. Játék, amire az élet kényszerített, játszol itt és ott, amíg éled. Mert színház az egész világ, de sok benne a ripacs. Kevés a valódi érzelem és jóval több a harag. A gyűlölet megöl, de a hattyú halála mindig érdekes mese. Párharc a játék, ki a jobb színész. Győzni hogy ki fog? Az, aki őszintébben hazudik nagyobbat. Akinek sminkje felett a maszk nem kínai tucat, hanem igazi Pierrot-arc. Mert színész itt minden férfi és nő, de az élet az igazi rendező. A hazugság eszköz, de bőrödbe nő. Beleég, mint billog, és a tehén lelkén tőle fekélyes seb nő. De a seb fertőz és mételyez, a játék tőle pedig egyre nehezebben megy. Kérges lesz a maszk, és Harlequin máza a bőrödre ég, de alatta a szem mindig és folyton csak mesél. A könny a sarkában, az árok alatta, a fekete vonal - mind a múltat bámulja. Jövőb...

Síni soha nem késő. Sírni soha nem fáj. A fájdalom adja a sírás okát. Sírsz, ha szeretsz és sírsz, ha gyűlölsz. A mocskos szavak kegyetlen nagyot ütnek. A szeretet lebontja a falakat, de a potyogó téglák helyére a gyűlölet és a fájdalom betonból húz még erősebb védőbástyát. De van tüske, ami még a betonon is áthatol. Tüske, ami bárhol, bármikor átdöfi magát, aljasul és rém alattomosan. A könnyek pedig kimossák a sebet, marón, sósan és fájdalmasan. A seb tiszta lesz, de a helye örökre megmarad. A fájdalom pedig sosem múlik, csak tompul. Néha sajdul, aztán csillapszik kicsit, de a helye örökre ott marad. És szépen lassan betonkérget von a szív köré... (2016.09.07.)

Meséld a mesét! - kérte. Én pedig azt feleltem, hogy az igazi meséket nem lehet elmesélni. Azok csak úgy történnek. Aztán ott felejtődtem egy várban. Ültem a toronyban egyedül, magányosan egy szemét éj és nap után. Gondolkodtam és hallgattam a csendet. A rohadt nagy, nyomasztó csendet. És rájöttem, hogy senki nem keres. Hogy nem fontos, mi az én mesém, mi a te meséd, mert mindig van éppen fontosabb. Mindig a pillanat a fontosabb mindenkinek. Mindenkinek a saját meséje a fonto sabb. A kérdések, a sebekbe hulló apró és kivédhetetlen homokszemeket pedig rajtad kívül más úgysem látja. Se az enyémet, se a tiédet, se a másét. Senkiét. És még ha látná is valaki, úgysem érdekelné. Az már egy másik mese, saját hősökkel, sárkányokkal és gonosz boszorkányokkal. A saját meséink a várakban íródnak, kucorogva, csendet hallgatva, ottfelejtődve, megválaszolatlan kérdéseken, vagy éppen elfalsult, megnyugtatónak szánt, de hamisan csengő válaszokon agyalva. A saját meséink a sercegő, a...