Mindig hittem a kimondott, a leírt szó erejében. Abban, hogy az emberek
azért mondják, azért írják, mert úgy is gondolják. No persze nem a
médiában, hanem csak szimplán, egymás között. A szürke, mezei, vagy
éppen rózsaszín és álmodozó hétköznapokon. Hittem, hogy a kimondott szó
őszinte, és ha nem hangzik el valami, annak nincs is jelentősége.
Hittem, mert én mindig kimondtam és mindig leírtam. Őszintén, vállalva
minden szavamat és minden gondolatomat.Minden soromat és minden pillanatomat.
Ha nem volt igazam, bocsánatot kértem, és tovább is léptünk, mert
tévedni lehet, de hazudni sose. Hazugul az ember nem hajthatja álomra a
fejét, ahogy mocskos testtel sem fekszünk bele a tiszta ágyba.
Hittem, hogy amikor Petőfi a tyúkanyóról írt, akkor arra gondolt, mi a fenét keres a kotlós a szobában, és hiába a sok magyaróra, meg verselemzés, semmi hátsó szándéka nem volt a sorokkal. Mert a leírt és a kimondott szónak ereje van. A tyúk bizony becuccolt galád módon a tiszta szobába.
Így aztán voltak szavak, amiket évekig nem mondtam ki, mert nem volt erejük, nem volt súlyuk. Aztán kimondva észrevettem, mégis rohadt nagy volt a súly, ami addig fel sem tűnően a szívemet nyomta. Azért nem mondtam ki őket, mert sokkal nagyobb volt a súlyuk, mint bármely más szónak, gondolatnak. Hittem, hogy más is így érez, hogy így gondol. Hogy a szavaknak súlya van. És hittem a kimondott szavakban, a nekem súgott, mondott, kiáltott és írt szavakban. Mindegyikben, még a bántó vagy fájó szavakban is.
De ha a tyúk mégsem volt a szobában és Petőfi teljesen másról írt, akkor a szavaknak mégsincs erejük. Akkor mindegy, hogy mit mondunk, mit írunk, mikor és kinek, hogyan és miért. Mert olyan, hogy hol játék, hol való, hol igaz, hol pedig hazug mese - nincs. A szavakkal játszani nem szabad. A szavak simogatnak és sebeznek, dédelgetnek vagy éppen régi, mély sebeket tépnek fel. A szavak olyanok, mint a simogató kéz, de rosszul forgatva egyetlen röpke pillanat alatt tőrré válik a puha és gyengéd ujjak között. A tőr helye pedig, bár beforr, a seb helye örökre ott marad. Egy rosszul, hazugul, álságosan kimondott szó, leírt gondolat örökre mély nyomokat hagy.
Hittem, hogy amikor Petőfi a tyúkanyóról írt, akkor arra gondolt, mi a fenét keres a kotlós a szobában, és hiába a sok magyaróra, meg verselemzés, semmi hátsó szándéka nem volt a sorokkal. Mert a leírt és a kimondott szónak ereje van. A tyúk bizony becuccolt galád módon a tiszta szobába.
Így aztán voltak szavak, amiket évekig nem mondtam ki, mert nem volt erejük, nem volt súlyuk. Aztán kimondva észrevettem, mégis rohadt nagy volt a súly, ami addig fel sem tűnően a szívemet nyomta. Azért nem mondtam ki őket, mert sokkal nagyobb volt a súlyuk, mint bármely más szónak, gondolatnak. Hittem, hogy más is így érez, hogy így gondol. Hogy a szavaknak súlya van. És hittem a kimondott szavakban, a nekem súgott, mondott, kiáltott és írt szavakban. Mindegyikben, még a bántó vagy fájó szavakban is.
De ha a tyúk mégsem volt a szobában és Petőfi teljesen másról írt, akkor a szavaknak mégsincs erejük. Akkor mindegy, hogy mit mondunk, mit írunk, mikor és kinek, hogyan és miért. Mert olyan, hogy hol játék, hol való, hol igaz, hol pedig hazug mese - nincs. A szavakkal játszani nem szabad. A szavak simogatnak és sebeznek, dédelgetnek vagy éppen régi, mély sebeket tépnek fel. A szavak olyanok, mint a simogató kéz, de rosszul forgatva egyetlen röpke pillanat alatt tőrré válik a puha és gyengéd ujjak között. A tőr helye pedig, bár beforr, a seb helye örökre ott marad. Egy rosszul, hazugul, álságosan kimondott szó, leírt gondolat örökre mély nyomokat hagy.
(2016.09.21.)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése