Apámnak öt felesége volt. A családi legendárium szerint a többi
kiválasztottat csak azért nem vette feleségül, mert abban az időben még
elmeorvosi vizsgálathoz kötötték a sokadik házasságot. Így aztán a
többivel "csak" együtt élt, és tán kesergett a papír hiányán. Gyerekek
hárman vagyunk, legalábbis hivatalosan. Mind más anyától. A bátyámmal és
velem apánk alig foglalkozott, mondhatni, tojt a fejünkre. Hogy a
húgunkkal mi a helyzet, vele hogyan bánt volna, senki sem tudja már meg, őt az anyja tiltotta el a család maradékától.
Mindig szerettem volna aputól megkérdezni ezeknek az okát, de valahogy úgy dobta az élet, hogy az utolsó fél évében kerültünk közelebb egymáshoz, de még akkor is fontosabb volt az éppen akkor aktuális párja.
Így hát már sosem kapok tőle választ arra, vajon ő mindig komolyan gondolta a házasságokat, a "vadházasságokat"? Hogy vajon létezik olyan ember, aki minden esetben szívből, hittel és meggyőződéssel véli, hogy akit éppen eljegyez és elvesz, az az igazi? Képesek emberek hittel és meggyőződéssel újra és újra kimondani azt a bizonyos igent, és vállalni a holtomiglan-holtodiglant? Honnan tudják, miből gondolják, hogy ha egyszer, kétszer, háromszor nem jött be, ha tévedtek, és nem a meggyűrűzött volt az igazi, majd a következő biztosan az lesz?
Talán mert ő ilyen volt, mert a ritka találkozásokkor mindig más nő volt az oldalán, aki még akkor is fontosabb volt, mi mi, a gyerekei, én nagyon máshogy éltem meg az életnek ezt a kis történését.
Persze hazudnék, ha azt mondanám, nem voltak kapcsolataim, vagy annak tűnő epizódok az életemben. De annak a bizonyos igennek a kimondása számomra nehéz. Nehéz, mert ha nem érzem, hogy az aktuális partner a nagybetűs igazi, hazugság lenne kimondani. Mert túl alaposan és elemzően vizsgálok nem csak mindent, de mindenkit az életemben. És azért is nehéz, mert soha nem tudhatom, vajon az, aki éppen az igenre vár, mennyire gondolja komolyan. Mennyire gondolhatja komolyan, ha már sokadjára gondolja komolyan. Mennyire akarhatja, ha eddig is mindig annyira akarta, csak éppen rossz lóra tett. Honnan tudja, hogy az éppen kiválasztott tutira jó ló?
Mert lehet "együtt lenni", "járni", de együtt is élni, egymás mellett is élni, részben kötötten, de mégis szabadon. Lehet a felelősséget csak részben vállalni. De összekötni valakivel az életünket, ágytól-asztaltól, gyerekestől, kutyástól, macskástól, boldogságtól, gondoktól, mindenestől nekem nem megy kétszer, háromszor, ötször, sokszor. És mivel így működöm, képtelen vagyok értelmezni, ha más így élt vagy él. És mivel így működöm, képtelen vagyok ezeknek az embereknek az érzelmi fejlettségében, felelős döntésképességében hinni. Képtelen vagyok hinni valós elköteleződésükben és valós érzéseikben, azok tartósságában.
Persze lehet, hogy újra és sokadjára is én vagyok a hülye, aki rosszul gondolkozik. Csak ennek az ellenkezőjéről még soha, senkinek nem sikerült meggyőznie. Mondjuk nem is nagyon akartak.
(2017. május 22.)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése