Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 103

Apámnak öt felesége volt. A családi legendárium szerint a többi kiválasztottat csak azért nem vette feleségül, mert abban az időben még elmeorvosi vizsgálathoz kötötték a sokadik házasságot. Így aztán a többivel "csak" együtt élt, és tán kesergett a papír hiányán. Gyerekek hárman vagyunk, legalábbis hivatalosan. Mind más anyától. A bátyámmal és velem apánk alig foglalkozott, mondhatni, tojt a fejünkre. Hogy a húgunkkal mi a helyzet, vele hogyan bánt volna, senki sem tudja már meg, őt az anyja tiltotta el a család maradékától.

Mindig szerettem volna aputól megkérdezni ezeknek az okát, de valahogy úgy dobta az élet, hogy az utolsó fél évében kerültünk közelebb egymáshoz, de még akkor is fontosabb volt az éppen akkor aktuális párja.

Így hát már sosem kapok tőle választ arra, vajon ő mindig komolyan gondolta a házasságokat, a "vadházasságokat"? Hogy vajon létezik olyan ember, aki minden esetben szívből, hittel és meggyőződéssel véli, hogy akit éppen eljegyez és elvesz, az az igazi? Képesek emberek hittel és meggyőződéssel újra és újra kimondani azt a bizonyos igent, és vállalni a holtomiglan-holtodiglant? Honnan tudják, miből gondolják, hogy ha egyszer, kétszer, háromszor nem jött be, ha tévedtek, és nem a meggyűrűzött volt az igazi, majd a következő biztosan az lesz?

Talán mert ő ilyen volt, mert a ritka találkozásokkor mindig más nő volt az oldalán, aki még akkor is fontosabb volt, mi mi, a gyerekei, én nagyon máshogy éltem meg az életnek ezt a kis történését.

Persze hazudnék, ha azt mondanám, nem voltak kapcsolataim, vagy annak tűnő epizódok az életemben. De annak a bizonyos igennek a kimondása számomra nehéz. Nehéz, mert ha nem érzem, hogy az aktuális partner a nagybetűs igazi, hazugság lenne kimondani. Mert túl alaposan és elemzően vizsgálok nem csak mindent, de mindenkit az életemben. És azért is nehéz, mert soha nem tudhatom, vajon az, aki éppen az igenre vár, mennyire gondolja komolyan. Mennyire gondolhatja komolyan, ha már sokadjára gondolja komolyan. Mennyire akarhatja, ha eddig is mindig annyira akarta, csak éppen rossz lóra tett. Honnan tudja, hogy az éppen kiválasztott tutira jó ló?

Mert lehet "együtt lenni", "járni", de együtt is élni, egymás mellett is élni, részben kötötten, de mégis szabadon. Lehet a felelősséget csak részben vállalni. De összekötni valakivel az életünket, ágytól-asztaltól, gyerekestől, kutyástól, macskástól, boldogságtól, gondoktól, mindenestől nekem nem megy kétszer, háromszor, ötször, sokszor. És mivel így működöm, képtelen vagyok értelmezni, ha más így élt vagy él. És mivel így működöm, képtelen vagyok ezeknek az embereknek az érzelmi fejlettségében, felelős döntésképességében hinni. Képtelen vagyok hinni valós elköteleződésükben és valós érzéseikben, azok tartósságában.

Persze lehet, hogy újra és sokadjára is én vagyok a hülye, aki rosszul gondolkozik. Csak ennek az ellenkezőjéről még soha, senkinek nem sikerült meggyőznie. Mondjuk nem is nagyon akartak.

(2017. május 22.)

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 238.

A higgadtság nagymestere   Sebestyén József, kárpátaljai honfitársunk tragédiája kapcsán megszólalt végre A Szakértő. Igen, így, csupa nagybetűvel. A Szakértő, akinek véleménye súlyosabb, mint egy vizes homokzsák a gátszakadásnál.    A Szakértő így szólt: „Keveset tudunk, úgyhogy ideje volna a higgadtságnak.” Majd hozzátette: „Nem tudom, hogy mi történt, a rendelkezésre álló információk ellentmondóak.”   Micsoda intellektuális piruett! Micsoda szellemi bölcsőcskehintáztatás! Az ember már-már hallja, ahogy Arisztotelész hevesen tapsol odafent.   Apró, egészen apró szépséghiba, hogy ha ugyanezeket a mondatokat valaki például Bucsa kapcsán írta volna le – ne adj’ Isten, az első napokban –, azonnal rácsapták a pecsétet: „Konteós! Putyin-bérenc! Fake news mocsok!” Majd behajították a véleménybányába, ahol már izzadva robotolt pár ezer másik, akik csak annyit mertek kérdezni: „Biztos, hogy minden úgy van?”   De most! Most végre győzött a mértéktartás! A higgadtsá...

Agymenés 119

  Ez a társadalom kinevelt egy olyan generációt, ahol a gyerek elvárás, a megfelelés, a pozicionálás eszköze, anyagi forrás és élő eszköz az érzelmi zsaroláshoz, akár rokonok, nagyszülők, különélő apuka, barátok, munkáltató felé. Számukra ez teljesen elfogadható, hiszen az önmaguk iránti szeretetet, egoizmust és a megfelelési kényszert összekeverik a gyerek iránt érzett szeretettel. Ha a gyerek kap valamit - akár érzelmileg, akár anyagilag -, akkor az saját társadalmi pozícióju k megmutatása a külvilágnak, nem pedig a gyerek valós vágyainak és igényeinek teljesítése. Ha a gyerek okos és szép, ők lépnek előre a képzelt ranglétrán, az ő sikerük, az ő eredményük, és nem a gyereké. Legyen mindenféle kütyü, ami leköti, legyen szép, nagy, mutogatható színes játékok garmadája a kertben, legyen menő és trendi ruha, természetesen kocsival kell menni az oviba és a suliba, de lehetőleg kettővel, nehogy a gyerek egy légtérben utazzon a fránya felszereléssel. Legyen kiel...

Agymenés 235.

Magyar Péter, a mindenhez is értő polihisztor     Magyar Péter nem csupán jogász. Ugyan, az csak a fedősztori. Valójában ő az univerzum többcélú svájcibicskája, akit a Teremtő is Ctrl+C–Ctrl+V kombinációval másolt be minden létező és még csak elképzelt szakmába is.   Egyik nap még gyermekvédelmi szakértőként könnyezett élő adásban a bántalmazott kicsikért, másnap viszont elfelejtette, hogy a sajátjai végignézték, ahogy ő bántalmazza anyjukat. De hát senki sem tökéletes, főleg nem a gyerekek, akiknek az a dolguk, hogy ott legyenek, és megfeleljenek, ha apuci politikai karrierje megkívánja.   Aztán ott a gazdaság. Azt is keni-vágja, legalábbis amikor bennfentes információval a zsebében üzletel, mert hát a profit az profit – még akkor is, ha etikailag csak annyira tiszta, mint a MÁV mosdó csúcsidőben.   A minap viszont új szerepben tündökölt: légiközlekedési szakértőként osztja az észt, mintha minimum ő irányította volna az összes repülőgépet 2006 óta. Olyan magabi...