Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 74

Amikor gyerek voltam, a karácsony szomorú és magányos ünnep volt. Anyám és apám sosem ünnepelt velem, nem várt az ő Jézuskájuk. Legalábbis mióta a karácsonyokra emlékszem, sosem.
Nagyapó halála után mamával ketten éltük át és túl a karácsonyt. Mama ecetes krumplisalátát és halat csinált, feldíszítettük a fát, aztán átmentünk az ő családjához. Igen, az övéhez, mert engem csak úgy "megkapott". Neki sosem született gyereke, engem mégis becsülettel felnevelt. Szóval átsétáltunk a családjához a hideg utcákon. Lestem az ablakokat, hol mekkora a fa, milyenek a díszek. Mert a rokonságnál hatalmas volt a fa, a lakás és az ünneplés- Csak én éreztem azt mindig, hogy a "hozott gyerek" vagyok. Aztán hazaballagtunk a sötét nyócker kihalt utcáin, és a liba meg a káposzta helyett inkább kértem mamától krumplisalátát. Mert az finom volt. Szeretet-finom.
Csak szomorú, kicsi és magányos. Ő meg én - mi ketten a világ!
Aztán lett férjem, aki utálta a karácsonyt. Nagy család, szanaszéjjel, ahol senki nem törődött senkivel. Vele, a legkisebbel főleg nem. Készültem a karácsonyra, hiszen ez már eggyel nagyobb család, De utálta mamát, és utálta a főztjét. Nem szerette az ecetes krumplisalátát. Lett ajándék, csak neki. Tőlem. És örült is neki, hiszen tudtam, mire vágyik. Lestem a fa alá - de semmi. "Ja, vettük a mikrót nemrég, az az ajándékod!" "Mennyi is volt a múlt hónapban vett csizmád? Odaadom a pénzt!" - ez volt a meglepetés. Se egy kép, egy lap egy mondattal - semmi. Pedig adni olyan jó!
Még emlékszem, kicsi voltam. Papával elmentünk karácsonyi ajándékot venni, hiszen volt kicsi zsebpénzem. Megláttam egy babakocsit, apró játékbabával. Ez kell, ez kell a mamának - kiabáltam. És megvettem, boldogan, a fa alatt pedig lestem: örül-e neki. És hát örült, persze, mert tudta, úgyis én játszom majd vele. A baba nyakába ügyetlenül tekert sál pedig könnyeket csalt a szemébe.
Aztán lettek gyerekeim. Csodás karácsonyokat varázsoltam nekik, megvívva minden fanyalgással, utálkozással, "Gyűlölöm a karácsonyt! felkiáltással.
Sose kaptam ajándékot se tőle, se az utódjától. Mindig a "már" meg a "majd" vett vagy venni készült akármi lett az aktuális "aji". De a gyerekek megleptek. Kicsinek rajzoltak, gyurmáztak, aztán ahogy nagyobbak lettek, igazi partizánakciókat hajtottak végre, hogy kitalálják, mire vágyok.
Sose felejtem el azt a pár évvel ezelőtti könyvesbolti sétát, amelyen sasszemmel lesték, milyen könyvet veszek a kezembe, és azt milyen arccal teszem a helyére. Aztán jöttek a keresztkérdések, és igen, kitalálták, melyik volt a vágyam. Melyik volt az, amelyiket magamtól sajnáltam, de titkon a hiányát sirattam.
Apuka ment, mi maradtunk. Nélküle, mert azóta is gyűlöli vadul a karácsonyt, de leginkább saját, nagyon magányos életét. Kicsi mikrocsalád, picike lakásban. A fától alig tudunk mozdulni, nincs hely, ahol hárman elférnénk enni. De van karácsonyunk, ajándékaink egymásnak, amiknek örülünk, mert szívből jönnek. És van ecetes krumplisaláta meg rántott hal, mert vannak hagyományaink. Az ajándékok csomagolásától a fa díszítésén át, a takarítás együttes szertartásától az ajándékok bontogatásáig. Olyan hagyományok, melyekért meg kellett dolgozni, amiket meg kellett tanulnom. De már a mieink.
Néha megpróbálunk magányos, és a karácsonyt gyűlölő embereket hívni, szeretni, vendégül látni. De megmenteni magától senkit nem lehet. Aki nem érzi, hogy miről szól ez az ünnep, megérteni úgysem fogja. Aki kényszeresen élte-halta végig a merev családi karácsonyokat, az agybaj közeli puccos családrohamokat, a magányos napokat,annak nagyon nehéz.
Mert rossz, ha szegény vagy. Rossz, ha nem jut. Igen, nekünk ilyen is volt. Nekünk is volt ilyen. De mégis, akkor is ragyogtak az arcok, voltak fények és mindig együtt néztük a Reszkessetek betörőket. Olyan ócska, annyira gáz már, de mi imádjuk. Mert mindig együtt nézzük. És együtt esszük az ölünkben tartott tányérról a ragulevest, melyből sokszor maradt ki a hús, de az állatkáknak mindig jutott egy-egy karácsonyi jófalat a tányérról. No meg persze a mama-féle krumplisalátát. Mert az sose maradhat el.
Három nap. Három napnyi meseszerű lét. Bevackolás, olvasás, filmek és beszélgetés. Alvás rogyásig és beigli a reggeli kávé mellé. Séták és beszélgetés, lessük együtt a házak ablakait. Találgatjuk, vajon nálatok is olyan boldog a karácsony? Kevesen vagytok vagy sokan? Boldogan és fesztelenül, vagy mereven és unottan? Ti mire vágytok? Tartson még, és soká? Vagy legyen már vége és nyissanak ki a plázák, a kocsmák? Három nap, amikor csak azt csináljuk, amit mi akarunk. Nem ők vagy én. Mi - együtt. Nincs "kell" és nincs "kötelező". Mi vagyunk együtt, a mi akaratunk. A mi kicsike, de nagyon igazi családunk..Az új hagyományokkal is gazdag hármasunk.


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 238.

A higgadtság nagymestere   Sebestyén József, kárpátaljai honfitársunk tragédiája kapcsán megszólalt végre A Szakértő. Igen, így, csupa nagybetűvel. A Szakértő, akinek véleménye súlyosabb, mint egy vizes homokzsák a gátszakadásnál.    A Szakértő így szólt: „Keveset tudunk, úgyhogy ideje volna a higgadtságnak.” Majd hozzátette: „Nem tudom, hogy mi történt, a rendelkezésre álló információk ellentmondóak.”   Micsoda intellektuális piruett! Micsoda szellemi bölcsőcskehintáztatás! Az ember már-már hallja, ahogy Arisztotelész hevesen tapsol odafent.   Apró, egészen apró szépséghiba, hogy ha ugyanezeket a mondatokat valaki például Bucsa kapcsán írta volna le – ne adj’ Isten, az első napokban –, azonnal rácsapták a pecsétet: „Konteós! Putyin-bérenc! Fake news mocsok!” Majd behajították a véleménybányába, ahol már izzadva robotolt pár ezer másik, akik csak annyit mertek kérdezni: „Biztos, hogy minden úgy van?”   De most! Most végre győzött a mértéktartás! A higgadtsá...

Agymenés 119

  Ez a társadalom kinevelt egy olyan generációt, ahol a gyerek elvárás, a megfelelés, a pozicionálás eszköze, anyagi forrás és élő eszköz az érzelmi zsaroláshoz, akár rokonok, nagyszülők, különélő apuka, barátok, munkáltató felé. Számukra ez teljesen elfogadható, hiszen az önmaguk iránti szeretetet, egoizmust és a megfelelési kényszert összekeverik a gyerek iránt érzett szeretettel. Ha a gyerek kap valamit - akár érzelmileg, akár anyagilag -, akkor az saját társadalmi pozícióju k megmutatása a külvilágnak, nem pedig a gyerek valós vágyainak és igényeinek teljesítése. Ha a gyerek okos és szép, ők lépnek előre a képzelt ranglétrán, az ő sikerük, az ő eredményük, és nem a gyereké. Legyen mindenféle kütyü, ami leköti, legyen szép, nagy, mutogatható színes játékok garmadája a kertben, legyen menő és trendi ruha, természetesen kocsival kell menni az oviba és a suliba, de lehetőleg kettővel, nehogy a gyerek egy légtérben utazzon a fránya felszereléssel. Legyen kiel...

Agymenés 235.

Magyar Péter, a mindenhez is értő polihisztor     Magyar Péter nem csupán jogász. Ugyan, az csak a fedősztori. Valójában ő az univerzum többcélú svájcibicskája, akit a Teremtő is Ctrl+C–Ctrl+V kombinációval másolt be minden létező és még csak elképzelt szakmába is.   Egyik nap még gyermekvédelmi szakértőként könnyezett élő adásban a bántalmazott kicsikért, másnap viszont elfelejtette, hogy a sajátjai végignézték, ahogy ő bántalmazza anyjukat. De hát senki sem tökéletes, főleg nem a gyerekek, akiknek az a dolguk, hogy ott legyenek, és megfeleljenek, ha apuci politikai karrierje megkívánja.   Aztán ott a gazdaság. Azt is keni-vágja, legalábbis amikor bennfentes információval a zsebében üzletel, mert hát a profit az profit – még akkor is, ha etikailag csak annyira tiszta, mint a MÁV mosdó csúcsidőben.   A minap viszont új szerepben tündökölt: légiközlekedési szakértőként osztja az észt, mintha minimum ő irányította volna az összes repülőgépet 2006 óta. Olyan magabi...