Moncsi agymenései

A lavina félelmetesen csodás képződmény. Elindul, megállíthatatlanul gördül előre, betemet rengeteg mindent és felszínre kerülnek rég elrejtett mások. De a nyomában mindig csak a tiszta, szűz hó és a csend marad. A nagy robaj elül, és a némaság, a nyugalom uralja a tájat. Tegnap elindult egy lavina. Ez a lavina sem fog megállni. A csontvázak már potyognak a szekrényből, a szaros vödör megborult, d e valahol fenn már tisztul a kép és a táj, ott már lassan csend lesz. Néma, álmélkodó csend, elborzadás a pusztításon és rácsodálkozás a letisztulásra. Kell ez a csend, mert a pusztítás mérhetetlen. Hogy szándékos-e, tán mindegy is. Akár az is lehet. A vége a történetnek ugyanaz. Repül a nehéz kő és ki tudja, hol áll meg. Ha lavinába csapódik, a kár mérhetetlen lesz. A potyogó csontvázak, a fényre kerülő mocskok és a fekália lassan elborít mindent. Küzdünk a takarítással, messze még a csend, de az út tiszta. A takarítóbrigádnak tiszta. És vajon a lavina elindítójának? Mennyi havat tol még rá?...

Sokak élete egy nagy-nagy szappanopera. Egy különleges szappanopera, ahol nincsenek főszereplők, mindenki csak egy apró mellékfigura, az események pedig a tévé és a monitor perspektívája között zajlanak. A műsorok szennye meghatározza életüket, mely már nem más, mint merő számolás. Osztás és szorzás, kivonás és összeadás. De főleg osztás. FELosztás, KIosztás, ám legfőképpen is MEGosztás. A műsorok szennye és a posztok, kommentek sivársága határozza meg életüket, és szűkült tudatukkal már úgy hiszik, nekik minden jár és nekik mindent lehet. Jár a meleg sut, a jó szó, a baráti kéz. Alanyi jog, hogy őket szeressék, megértsék és elfogadják, tolerálják és pátyolgassák. És nekik lehet mocskolni, szidni és gyalázni, hiszen a töröl és tilt világában a leírt szó tán elszáll. Túlgördül a hírfolyam, és mintha soha ki sem mondatott volna. Csúnya egy virtuális világ ez és lehet, tán ők néha felemelve fejüket a monitor perspektivából, felejtenek - főleg saját  szerepüket és szennyüket -, de néme...

Három a kislány. Valahogy mindig három. De a három sosem páros. Sőt, itt a négy sem. Mert valaki mindig kilóg. Mert mind más. Más a háttér és az élettér, más a cél és más az érzés. Más az út és más az akarat. Egy mindenkiért. De vajon mindenki egyért? Sosem. Van, aki mindig sír és van, aki folyton vigasztal. És egy, aki csak néz és figyel. Három a kislány, bár néha négy, de sosem pár és sosem egész. Egy mindenkiért, de mindig más az egy. A mindenkiért a nagy változatlan változó.  Egy mindig ad. Pénzt, fegyvert, paripát, hitet. Egy pedig folyton csak kap. Pénzt, fegyvert, szeretetet, hitet. Egy pedig mindig csak figyel.  A három mindig három, bár néha négy. Vagy több. De a két főszerep mindig ugyanaz. Sír itt mindenki végül, kivéve egy. Ő sosem sír, mert számára örök szerep a főszerep. Sír a másik, ha már nem bírja szerepét és sír a többi, ha látja a szenvedést. És sír a többi, mert érzi az átverést. És sír a többi, mert nem kér és nem kap. Sem pénzt, sem fegyvert, sem paripát....

Biztos, hogy mindig az van szarban, aki sír? Ingyenes, ajándékozós oldalak, segítségkérő posztok, rimánkodó üzenetek. Te pedig adsz, küldesz, sokszor magadtól elvéve. Koldus, aki éhezik és tartja a kalapját, aztán rohan a kocsmába. Mennyivel őszintébb lenne azt mondni, piára kell,mert nem bírok szembenézni a tehetetlenségemmel. Biztos, hogy mindig az van szarban, aki sír? Sokszor és gyakrabban az,  aki ad. Mert az utolsóját adja. Azt hiszi, ha az utolsó kétezrét megosztja, segít vele. Ő pedig hallgat, ha elfogyott a kétezer fele, és nem kér, nem sír, csak örül, hogy segíthetett. Nem tudja, igazából kinek. Tudja a nevet, látja az arcot, a szemet, de mégis, kinek adta? Ismeri? Tudja, hogy tényleg kenyérre kellett-e? Aztán szembesül vele vén fejjel, hogy bizony sokaknak a folyékony kenyér a kenyér és a dohány a feltét rá. Biztos, hogy mindig az van szarban, aki sír? Sírni nagyon könnyű. Egy idő után kérni is. De hallgatni, megoldani, a napi csatákat megvívni csak csendes méltósággal l...

Miért nincsenek nekünk igazi harcosaink? Még ha azt is gondolják sokan, ők azok, végtelenül kevesen vannak. Kevesen, mert nincsenek mellettük igazi asszonyok. Vannak nők, nyafka kis libák, Barbie babák, de nem igazi asszonyok. Olyanok háttértámogatásával akarnak csatákat vívni, akik mellett csak percekig, pillanatokig lehetnek valódi harcosok és igazi férfiak. Mert az igazi asszony tudja, mi a dol ga egy harcos oldalán. Nem nyafog, nem hisztizik, nem nyávog, nem telefonálgat percenként és nem posztol jajgató sorokat a fészbukon, hogy mindenki őt sajnálja. Az igazi asszony hallgat és vár, erőt ad és támogat. Nem kérdez, mert amit tudnia kell, úgyis megtudja. Ha vérzik az orr, letörli és ad tiszta inget, ha törik a csont, ápol és gondoskodik. Ha nem hívják, csendben vár, ha nem csöng a telefon, tudja, ennek oka van. Ha felhívják, boldog, hogy hírt kap, nem kérdez feleslegesen és nem von felelősségre. Az igazi asszony nem engedi, hogy a gondolatai, kételyei és aggódása elterelje a harcos ...

Van valami, amit képtelen vagyok megérteni. Azt tudom, hogy az emberek nagy részének életét, kapcsolatait a közösségi oldal irányítja. Tilt és töröl - ezzel vége is valaminek. Nem megbeszéli, nem megvitatja, nem csap pofán - egyszerűen töröl a profiljáról és - úgy hiszi - ezzel az életéből is.  Ez eddig rendben is van, az ő döntése, ha ebben a csökkentett üzemmódban éli kapcsolatait és életét. His zi, hogy törölt, de az agy pici polcocskái még akkor is más üzemmódban vannak, ha ő magamagát tudatosan facebook-csökkentettre állította. Ám azt már képtelen vagyok megmagyarázni magamnak, ha valaki - okkal vagy ok nélkül - töröl egy másikat, mi a francnak kukucskálja az oldalát. Miért érdeklik a bejegyzései, a képei, a kommentjei. Mi a francért lájkolgatja a képeit és osztja meg az osztanivalókat. Ha én valakit utálok és kitörlök az életemből, arra soha többé nem vagyok kíváncsi. Nem érdekel, mit gondol, mit lát szépnek vagy érdekesnek. Már nem része az életemnek, sem ő, sem a gondolatai...

Valahogy kificamodott ez a világ. Lehet, hogy bazi öreg vagyok, de már nem értek semmit.  Emberek haragszanak egymásra, összevesznek, vitájuk adódik - ez rendben is van, előfordul az életben. A viták, veszekedések, nézeteltérések azért vannak, hogy megoldjuk őket. Négyszemközt, egymás között. Esetleg hangosan, veszekedve, pofán vágva a másikat, de a mi dolgunk a miénk. Ha nem jutunk dűlőre, jöhet békebíró - egy közös ismerős, vagy rosszabb esetben a bíróság. De manapság nem ez a módi. Ma kiírjuk a facebookra, hogy kivel mi a bajunk. Nyíltan, kiteregetve a szennyest, még a szaros gatáyt is közszemlére téve. És nem csak a közérdekű infókat - hogy lehúzós, hogy csaló, hogy tolvaj -, hanem a magánjellegű dolgokat is. Facebookon fenyegetünk, támadunk, facebookon kérünk számon, szarrá alázunk ismerőst vagy alig ismert embert, csak mert a magunk igaza az egyetlen igazság. Pedig minden érme kétoldalú. Szokták mondani, hallgattassék meg a másik fél is. De hogyan? És mikor? Ha már a fél orsz...

Elgondolkodtam egy kicsit ezen a szingliség kérdésen. Nagy divat manapság, ám ha egy nő úgy 30-35 felé még pártalan, gyermektelen, az már a társadalom többsége szemében gáz. Mert hát mikor akar szülni, ugye? A család kérdezgeti, minden sátoros ünnepen hallgatja a finom vagy néhány pálinka után már élccel teli megjegyzést. Ám az, ha egy negyvenes férfi még keresi magát és az igazit, az normális. A  haverok, a család hátba veregeti: élj csak, fiam, mulass, amíg fiatal vagy. Mert szegény fiúk később érnek, otthon a helyük anyuka mellett. Aztán majd 40-45 felé gyártanak egy két gyereket, dolgoznak - jó esetben - és eltartják - jó esetben - a családot, mígnem húsz év múlva szépen infarktust kapnak és ott hagyják egyedül anyukát az egyetemista lurkóval. Győzze csak erővel és pénzzel, míg bele nem döglik egyedül. Ez a normális. Mert szegények későn érnek. Aztán korán halnak. A férfiszingliség nem gáz. Az trendi és kúl, most az a menő. Mert éretlenek még szegények. Az nem gáz, ha nem merik...

Műhaj, műszempilla, műszáj (felfújva), műköröm, műpatakarom, műmell, műcigi, műmobil, műnő - neked egy jó nagy műfasz való!

Na kérem, akkor kövessük a divatot.  Buta vagyok, mint a tök, lusta és igénytelen. De azért sokszor éhes és persze androidos teló is kell, meg pia a bulikon. No meg egy csomó radikális cucc, azaz turulos póló, meg medál, meg karkötő meg minden. De csak radikális ám, mert eztet így hívják! Ja, és tetkó is kell, lehetőleg rovásos, amit én ugyan nem értek, de megmondták, mit írtak rá, és csak azért,  hogy még hitelesebb legyek. Azt nem tudom, ki volt Horthy és Szálasi, mert amikor tanították a suliban, éppen dílerkedtem, meg diszkóba jártam és nem értem rá figyelni, de mert sokan emlegetik, éltetem én is. Ez a helyzet és ez a megoldandó helyzet. De erről pszt! Hirdessétek hát az igét, hogy jobbikos vagyok, gárdista, ha kell paxos meg náci, de még betyár meg minden egyéb is, persze egyszerre, de lehet válogatni, kinek mit posztolsz tovább. Tégy, ahogy jónak látod, de ne feledd, csak akkor lájkollak és köszönök be neked reggel és este, ha ezt rendszeres megteszed. Beteg is vagyok, ...

Nézegetem a fészbukot, és azt látom, az emberek önigazolást keresnek. Itt. Itt is.  De miért itt és miért úgy, ahogy? Miért kell kihívó, fürdőruhás vagy sokat sejtető képeket feltenni? Itt akarnak pasit fogni? Nos, itt csak azt fognak találni, ily módon csak azt fognak találni, férfit, igazit semmiképp. Nem hiszik el magukról ezek a lányok, asszonyok, hogy valakinek igenis szépek és kívánatosak le hetnek? Miért kell, hogy nyálcsorgató kanok garmadája igazolja őket, igenis nők, akikre legalább pár kan csepegtet egy kis nyálat? Ha másutt nem, hát legalább a fészbukon. Olyan szánalmas ez, gyerekek! Elmúltam negyven, szültem két gyereket. A fegyelmezett élet, a kemény munka megtette hatását, ha hátulról szemlélnek, erős húszasnak ha néznek. Persze szemből már beáll a kép, mennyi is az annyi. De nem izgat. Mert megtanultam, egy embernek kell megfelelnem: saját magamnak. Megtanultam, hogy annak, aki pőrén lát, öröm legyen a pillanat. Megtanultam, hogy nem a snúzolós kritikák érnek valami...

Egyszer azt mondta nekem valaki, az úgynevezett nemzeti oldalon rengeteg jó ember van, de sajnos nagy részük idealista. Sokan fellázadnának e jelző ellen, pedig az idealista valóban jó ember, csak nem jó harcos. Tudjátok, milyen az idealista? "Az idealista biztos benne, hogy az együttműködés a legjobb útja annak, hogy mindenki elérje a célját. A konfliktus és konfrontáció elkeseríti, mert úgy érzi  szükségtelen gátakat épít emberek közé. Álma, hogy harmonikus, gondoskodó interperszonális kapcsolatokat tudjon kialakítani, és hihetetlen tehetsége van hozzá, hogy más emberek kapcsolatában is ezt elérje. Ez az emberek közti harmónia romantikus ötletnek tűnhet, de az idealista gyógyíthatatlan romantikus, aki inkább arra fókuszál, hogy "mi lehetne", ahelyett hogy mi van valójában az itt és mostban. Abban hisz, hogy az élet tele van lehetőségekkel, amiket csak ki kell aknázni. Nagyon etikusan cselekszik, magas mércéket állít fel magában arról, hogy mi a jó és mi a rossz. Az éle...

Az emberek szeretnek rettegni. Szeretik a borzongást, a tragédiát, a félelmet, mindent, ami tolja felfelé az adrenalint. Állnak a Duna parton, nézik a kiáradt nagy folyót, képeket készítenek magukról és rettegnek, mi lesz itt, ha még feljebb jön a víz. Megtanította őket erre a média - rettegni kell és szörnyülködni, mert rettegni jó. És milyen jó erre ez a szörnyű árvíz! Brutális képek, az árvíz e lmosta életek, házak, melyeknek csak a teteje látszik. Vízben vergődő állatok, mocsok és szenny mindenütt. Minden, ami szörnyű. Csak a szépet nem veszik észre a sok szörnyűség közepette. Mert minden rossz mutat valami szépet is. Az emberek összefognak, ismerősök indulnak együtt útnak, félretéve haragot, vitát, hogy idegeneknek segítsenek. Ismeretlenek mondanak köszönetet mások nevében, akiket tán nem is ismernek, csak tudják, nekik érkezett a segítség. Együtt ragadnak lapátot, zsákot, vagy kennek zsíros kenyeret másként gondolkodók, eltérő pártállásúak, hívők és hitetlenek, és mutatják egymás...

Nemrégiben megütötte a fülemet egy megjegyzés az utcán. Egy páran várakoztak, mikor egy fiú a csapatból megszólalt: "Na, megjöttek a primadonnák". Oldalra nézve két lány érkezését láttam. És akkor elgondolkodtam. Feltehetőleg az ifjú ember nem arra gondolt, hogy az operett első számú női szereplője érkezik megkettőződve, sokkal inkább jelzőként használta a primadonna szót. Jelzőként pedig ez nem é ppen hízelgő kifejezés. A primadonnák mindig is törtető, ugyanakkor kényeskedő, nyafogós, hisztis, magának mindent kikövetelő nők voltak. Legalábbis a nagyvilág felé, a média felé. Az igazi primadonna ugyanis tudta, ez is ugyanolyan szerep, mint amit a színpadon alakít. Aztán hazamegy, magára csukja az ajtót és lemossa a sminket, levágja az álarcot. De megteheti, mert tehetsége feljogosítja erre. A mai primadonnák nem tudják mindezt. Teszik-veszik magukat, helyezkednek és besimulnak, kevéssé tehetségük által akarnak pozícióba kerülni, sokkal inkább bájaik - és nem kevés hiszti, nyaf...

Elgondolkodtam azon, mi lenne, ha egyszer a fészbukon keringő sok "nagyszerű" képet - persze idézetekkel és versekkel, okosságokkal és butaságokkal ellátottakat - összegyűjtenénk egy külön oldalon. Némelyeknek olyan sok idejük van giccseket és elborzasztó nyálas semmiket gyártani, hogy komolyan irigylem őket. Miből és hogyan élnek, ha erre van idejük és energiájuk?  Nem csoda, hogy fogy a nemzet.  Ülünk a gép előtt, püföljük a klaviatúrát és azt hisszük, az a szép, amit a barátok (?) megosztanak a nagy arckönyvben. Attól vagyunk jó anyák, hogy belépünk a "jóanya-csoportba" vagy megosztogatjuk a "jóanya-oldal" képeit. Attól leszünk barátok, hogy bejelölünk valakit és telerakjuk az oldalát szívecskékkel, virágokkal és persze mindenkit időben felköszöntünk a születésnapján. Azt hisszük, Wass Albert verse attól szép, ha egy giccsesre fotoshopozott hegy képére tesszük rá. Hogy a kislány képe csak akkor lesz szép, ha mellé sziruposan csöpögő szavakat írunk a sze...

"Ha egy senki vagy, ha a munkádnak nincs visszhangja, akkor megérdemled a dicséretet. De aki kilép a középszerűségből, aki sikeres, az a törvény ellensége, azt meg kell büntetni." (Coelho)

"Ezért olyan fontos, hogy bizonyos dolgokat hagyjunk elmenni. Elszakadni. Megszabadulni. Az embereknek meg kell érteniük, hogy senki sem játszik cinkelt lapokkal, egyszer nyerünk, másszor veszítünk. Ne várd, hogy visszakapj valamit, ne várd, hogy észrevegyék az erőfeszítéseidet, hogy felfedezzék a tehetségedet, hogy megértsék a szerelmedet. Minden egyes ciklust le kell zárni. Nem büszkeségből, nem azért, mert nem bírsz tovább harcolni, nem is gőgből, hanem egyszerűen azért, mert már nem része az életednek. Zárd be az ajtót, cserélj lemezt, takarítsd ki a házad, rázd ki a porrongyot. Felejtsd el azt, aki voltál, és legyél az, aki vagy." (Coelho)

Minden kiskutya férgesen születik. Aztán élete során még sokszor megfertőződik a férgekkel, amiket, ha gondos a gazdája, az kiirt belőle. Ilyen ez a nemzeti oldalnak nevezett tömörülés is, meg ilyen a sok-sok szervezet. Ebben sem különb a többitől.  Mind-mind megfertőződik férgekkel, vannak pétermónikaférgek, véglacikaférgek, pornóslányférgek,berúgtamésver ekedtemférgek és még sok másféle élősködő.  Ha gondos a gazda, kiírtja ezeket a szervezetből, ha nem, akkor szépen szaporodnak tovább. Látja ám a sok-sok féreg, milyen jó a köztigazda, mindent eltűr, elvisel, jól lehet benne és rajta élősködni, hát nosza, szaporodjunk. És szaporodnak, de nagyon, mert mindig van olyan gazda, aki nem veszi észre, miylen sokan is vannak már, és ezért eteti őket, hadd hízzanak és szaporodjanak tovább, vagy ha észre is veszi, nem törődik vele. Mert a kiskutya ám kíváncsi és naiv. Megkóstol mindent, amit talál. Belenyal a fűbe, szájába veszi a földet, és bizony élete során temérdek szart is felsze...

"Meghalt, míg élt". Ez ellentmondásnak tűnhet, de sok embert ismertem, akik már nem éltek, pedig még dolgoztak, ettek, és ugyanúgy végzeték társadalmi teendőiket, mint azelőtt. Mindent automatikusan csináltak, anélkül, hogy észrevették volna a mágikus pillanatot, amit minden nap magában hordoz, anélkül, hogy egyszer is megálltak volna, hogy egy másodpercig az élet csudájára gondoljanak, anélkül, hogy megértették volna, hogy a következő perc talán az utolsó, amit ezen a bolygón töltenek. (Coelho)

Sok mindenre megtanított a tömegközlekedés. Például arra, hogy nekem nem kell félreállnom. Hogy nem azzal teszek jót, ha mindig én állok félre mások útjából. Sokan csak mennek, rohannak előre, leszegett fejjel, övék a világ, a rohanásuk a legfontosabb, átgázolnak mindenen és mindenkin. Én megállásra késztetem őket, mert nem állok félre az útjukból és nem engedem őket szabadjára száguldásukban. Mer tha már megállnak, megtorpannak a nagy rohanásban, fel is kell nézniük, ha máshová nem, legalább a szemembe. Belenéznek, ki ez a szemtelen, aki nem állt félre az útjukból, pedig nekik a rohanás alanyi jogon jár, és akkor talán kiolvasnak onnan valamit. Persze nincsenek illúzióim, mindenkit nem taníthatok, csak remélem, tanulnak tőlem. Mondjuk türelmet és toleranciát, azt, hogy néha nem árt felfelé is nézni, mert az égből potyogó piros télapókat is csak akkor veheted észre. Ahogy tanul tán az a középkorú nő is, akivel fél percig álltunk egymással szemben, várva, ki tér ki a másik útjából. Tanu...

Ismersz engem? Tudod, ki vagyok? Tudod, miként élem a napjaimat, az óráimat, a perceimet? Tudod, mi nevettet meg és mi ríkat? Tudod, mikor igaz a mosolyom és mikor van mögötte bánat? Tudod, mikor élek és mikor vagyok élőhalott? Tudod te, hogy mi a keresztem, amit cipelnem kell, míg végleg le nem tehetem, amikor utam véget ér? Tudod te egyáltalán, ki vagyok én? Kérdezek, mert ítélsz. Döntesz, határozol és ítéletet hozol felettem. A mosolyom számodra kacagás, a sírásom zokogás,  a keresztem csak kis fadarab, mit eldobnom kellene, a szeretetem érthetetlen és igazam álságos. Mit tudsz hát, ki vagy te, hogy ítélsz? Vannak szólamok, szép körmondatok, sztereotípiák, mind temérdek. De az én utamat én járom, te sose léphetsz abba a mederbe, mert vagy előttem, vagy mögöttem, vagy mellettem lépdelsz. Ahogy én sem léphetek a tiédbe. Ha én nem ítélek, te miért teheted? A te utad a tiéd, ahogy ítéleted is. A döntés mindig a magunké. Ahogy a megbánás és megbocsátás is, egy-egy téves ítéletért. Jo...

Virtuálisan élünk. Szeretünk, gyűlölünk, szakítunk, csókolunk a nagy büdös éteren át. A napjainkat a facebook-on éljük, vagy tán a twitteren, meg mindenféle szép nevű oldalakon.  Állapotokat osztunk meg, mert szakítottunk vagy éppen szerelmesek lettünk. Barátokat veszünk fel, akikről sokszor azt sem tudjuk, vajon egy vagy két cukorral issza-e a kávét. De barátnak hívjuk, mert a szónak már nincs ér téke. Barát az is, akinek titkos vágyaid és álmaid elmeséled, akivel sörözni jársz és az is, akivel tán egy évben kétszer valami rendezvényen összefutsz. Néha elgondolkodom, mi is a barátság, és hogy tán nem véletlen, amikor egy kedves ismerős azt mondta, ő nem hisz már a barátságban. Tán éppen ezért? Szerelmet vallunk és pici, piros szíveket küldünk, szigorúan az üzenőfalon, hiszen mindenkinek tudnia kell, szerelmesek vagyunk. És ez olyan kúl, mert a telefon drága, és átbattyogni a kedveshez, vagy nagy távolság esetén szép szerelmes levélben elmondani, amit érzünk, az már retró, de nem a...

Nincsenek illúzióim. Lélektelen világot élünk. Olyan világot, amiben mi csak robotok lehetünk. Nem kell a tehetség, nem kell a kitartás, nem kell a szeretet és a barátság. Aki tud robot lenni, az nemhal éhen, hiszen állhat napi nyolc órában a szalag mellett. Aki tud robot lenni, az érvényesül, mert elmehet egy multihoz robotolni. Mindennek persze ára van. Mondj le a családról, a barátokról, a szer etetről és az érzésekről, mert mire hazaérsz, hullaként dőlsz az ágyba a fáradtságtól. Hétvégén ugyan kimozdulhatsz a négy fal magányából, elmenekülhetsz a családi veszekedések elől, de míg a barátokkal sörözöl - ha még van, aki ráér elmenni veled -, akkor is az időbeosztásodon, a gondjaidon pörög az agyad. Ha nem simulsz be, ha nem akarsz robottá válni, ha akarod, hogy tehetséged érvényesüljön, éhen döglesz. Mert a lélekölő munka mellett elalszik benned a tehetség. És biztos lehetsz abban, ha kicsit is akarsz, sose kapsz olyan munkát, ahol a tehetségedet kiélheted, legyen az bármiféle. Sose!...

Rájöttem, hogy nem vagyok trendi. Csak egyetlen profilom van a facebookon. Akit barátomnak tartok, azt felhívom a születésnapján és felköszöntöm. Vagy esetleg elcsattogok hozzá. Na jó, lehet, hogy itt is küldök neki pár szót, de csak utána. Ha valami igazán lényegeset szeretnék mondani, akkor felemelem a telefont, vagy elmegyek a barátnőmhöz és nem itt csetelek vele naphosszat, smiley-kkal és rövi dítésekkel. Ajándékba könyvet vagy virágot veszek és nem virtuális képeslapokat küldözgetek cuki macikkal és giccses virágokkal. Aki fontos, annak a telefonszáma a noteszembe fel van vésve, sőt, van jónéhány, amit fejből is tudok, nem csak a telefonom őrzi őket. Ha szerelmes vagyok, vagy bánat ér, ha megbántottak vagy öröm ért, nem szívecskéket rakok ki a profilomhoz, hanem megbeszélem az érzéseimet azokkal, akik valóban fontosak nekem és akiknek számít a véleménye. Nem érzek kényszert arra, hogy az egész világ értesüljön arról, mikor szakítottam vagy szerettem bele valakibe, de még az orgazm...

Be szép ez a tavaszi délután, A gyomrom forog, míg utazom a tuján. Összeérnek az ízek, az "illatok", Terjengenek a testszagok. Forró leheletek a nyakadon, Perverz mancsok a farodon.

Ma reggel röpke két megálló alatt megtudtam, hogy 1.) Szipus Lajos elvágta egy ember nyakát a Boráros téren és ezért van sitten 2.) Eszmeralda volt férje a magyar Zsolti 3.) Kati nemrég szabadult a sittről Mindezt persze tömény alkoholszag, a combinó egészét betöltő harsogás közepette. Az emberek pedig lehajtott fejjel álltak, fel sem mertek nézni, csak miután ordibálva kérdezték meg, vajon valóba n a Király utcai megállóhoz érkeztek-e. Ugyanis saját harsogásuktól a gépi hangot nem hallották. Minden esetre a két megálló között sikerült megreggelizni, telemorzsázva és teli szájjal összeköpködve a tuját. Nem volt ember, aki leirányítsa, netán lerugdossa őket. Nekik mindent szabad. Megbotránkoztatni, félelmet kelteni, egészséget veszélyeztetni. Hajrá BKV, mit kapunk még a jegyárakért?

Miért van az, hogy az ember akkor punnyad le, amikor süt a nap, itt a meleg (na nem a buzik), a jó idő? Miért ilyenkor borul magába, alszik naphosszat,néz meredten maga elé, tudva, mennyi dolog lenne? Vagy ez csak az én bajom? Mert punnyadok és beborulok. Főleg az emberektől. Szeretem a kontrasztot, sőt, az éles kontrasztot is. A természet, élő és épített is, hihetetlen és csodás kontrasztokat kín ál. Mégis, valahogy idegesít mostanában, amit látok. Tíz fokban rövidgatyában, kiscipőben, nyakuk körül vastag, kötött sállal vonaglanak végig a lányok az utcán. Zavar, amikor azt látom ismerősökön és sokszor látott ismeretleneken, hogy a télen stílusosan rejtegetett előnytelenségeket szűk nadrágba, miniszoknyába, haspólóba csomagolva kipakolják közszemlére. Valahogy mintha a napsütéssel eltűnne a stílus és a zavaró, rossz kontraszt kerülne előtérbe. A szél még csípős, a reggelek hidegek, de a vese és a has szabadon villog, jelezve, itt vagyok, nézz már rám, fújj rám! No és a pasik! Az egyik ...

Lájkolsz vagy nem lájkolsz? Ez itt a kérdés. A lájkok világát éljük. A metrón két kamasz lány vérre menő csatát vív, melyikük posztja kap több lájkot. Ez az értékmérő. Ha sokat, vagy valaki, ha keveset, akkor senki. De legalábbis kevés. És kicsit sem trendi. Na de mit lájkolunk? A hírfolyam gördül, másodpercenként, kettőként frissül. Ötszáz-ezer-ezerötszáz ismeretlen ismerős minden agymenése és ha scsikarása ott görög előttünk. Képek, hírek, posztok, gondolatok és megosztás, megosztás, megsoztás..... Nyomjuk a lájkot és tán meg sem nézzük mire. Cuki kép, sokkoló hír: nosza egy lájk!. De vajon mi van a kép alá írva? Mi van a hírben? Az már tovafut. Mert arra már nincs idő. Elolvasni minek? Tán majd egyszer.... Végignézni? Arra nincs idő. Egy lájk, csak úgy, általában, hogy ott legyen, hogy lássa, hogy láttam. No és mik kapnak lájkot? Ami adrenalinnövelő, ami sokkoló. Igen, a média agymosó hatása jól működik. Még az ellene hőn tiltakozó, úgynevezett nemzeti oldalon is. Lájkolják a bűnügy...

Azt mondják, keresztény ember nem gyűlöl senkit. Nos, én senkit sem gyűlölök, de a tömegközlekedést, azt igen. Nem azért, mert élhetetlen, lerobban, elakad, megáll, kifüstöl, kiég, huzatos, romos - persze mindezt egy vagyonért. Közel sem! Ezért csak haragot érzek. Haragszom, hogy senki nem érzi sajátjának a problémát, azt, hogy a pénzünkért kritikán aluli szolgáltatást kapunk. Egy magáncég ilyen á r-érték arány mellett már rég csődbe ment volna. De ez más kérdés. Hogy miért gyűlölöm? Az emberek miatt. Az általam csak klotyóban nevelkedettek miatt. Azok miatt, akik fülükben hangos zenét üvöltetve érzéketlenül gázolnak át a világon és embertársaikon. Azokon, akik reggel előjogot éreznek a rohanásra, csak mert késve ébredtek. A lépcsőn le-és fel, a mozgólépcsőn mindenki rohan. Ez még a kisebb problémám, ő baja, ha rohan, én nem futok egy kétpercenként járó villamos vagy metró után. A nagyobb bajom az, hogy ezek mind elvárják, hogy az útjukból mindenki félreálljon, teret és helyet adva kés...

A metrón egy helyes lánnyal utaztam együtt. Divatos, de nem feltűnő ruházat, minimális smink. Meglepően üdítő volt a sok műnő és a leharcolt lányok-asszonyok között. A Gyöngyösi utcánál szállt fel, kezében táblagéppel. Gondoltam, mint sokan mások - idősek és fiatalok, akiknek nincs pénzük könyvre -, ő is olvas rajta. Megállt az ajtónál, nem kapaszkodott, majd vadul elkezdett pötyögni a gépen. Hm.  Akkor tán dolgozik, mégsem olvas. Hiszen mi lehet oly fontos, hogy ádázul ellene szegülve a metró kopott fékberendezésének kapaszkodás nélkül pötyögjön. Kénytelen volt kissé arrébb állni a Forgách utcánál, mert valaki - minő felháborító dolog - megzavarta ténykedésében - le akart szállni. Akkor beleláttam a táblagépbe. Nem lesz nehéz kitalálni: a facebook volt megnyitva rajta. A szemét le nem vette a kijelzőről, néha vad pötyögésbe kezdett. Elálmodoztam azon, hogy amikor leszáll, kinyújtom elé a lábam, vajon ha hasra esik, akkor leveszi-e a szemét végre a kijelzőről, de leült, hogy végre ...

Van egy ismerős (?) hölgy itt a közösségin. Nem celeb, nem híresség, zenész, színész vagy miegyéb. Nem mondom, mi és ki, de legyen elég, nem több és nem kevesebb, mint bármelyik hétköznapi arc itt.  No, ő már a második profilját csinálja azzal a felhívással, hogy az első betelt. Betelt, azaz több, mint ötezer ismerőse van, csak azon. Ma ránéztem a másodikra is, ott még csak kétezer felé jár. Az ös szesen hétezer barát-ismerős eddig. Hosszú életet kívánok neki, de arra kíváncsi leszek, a hétezer emberből hány megy majd el az ő temetésére. De nem kell addig se várni. Hányan kívánnának neki boldog születésnapot, ha nem lenne kinn a profilján a dátum, hányan hívnák fel telefonon, ha beteg lenne, vagy gondja akadna, hányan állnának mellette a bajban. Nos, tippelünk?

Azt mondják, nincsenek véletlenek az életben. Ma megint megerősített ebben az élet. A hír ennyi: "Autóbuszok viszik az utasokat a Lehel tér és a Nagyvárad tér között, mert baleset történt a Kálvin téri állomáson. A BKV Zrt. fődiszpécsere az [origo]-nak elmondta, hogy reggel 7 óra 37 perckor keletkezett a műszaki probléma, és egyelőre nem tudni, mikor indulhat újra teljes vonalon a 3-as metró." A j obbik eset, ha valaki aláugrott. Persze nem neki, de az utasok tízezrei szempontjából biztos. A rosszabbik, ha kifüstölt, kiégett. A lányom tegnap az iskolában hagyta a bérleteit. Számoltam, osztottam és szoroztam, a végeredmény az volt, olcsóbb, ha kocsival viszem ki a suliba, mintha megveszem neki a jegyeket a tömegközlekedésre. Az más kérdés, hogy már ez is egy érdekes tény, főleg ilyen benzinárak mellett. Ám a lényeg: nem véletlen, hogy ez így történt. Mindennek oka van az életben, most, ma így kellett történjen az utazásunk. Ugyanakkor az elgondolkoztató, hogy nem kevés pénzt f...

Villamos, reggel, nyálkás, undok idő. A villamoson platinára festett, lófarkas, jó negyvenes nő, amolyan strapakanca. Kezében ócska kék cekker, mellette zöld cekker, no és egy leharcolt Lonsdale táska. Merev arccal, összeszorított fogakkal, pengeszerű szájjal néz maga elé. A Király utcánál áll a villamos, még nyitott ajtókkal vár a zöldre, mikor szoborszerű merevségéből kimozdul és az ajtóhoz indu l. Megáll a nyitott ajtónál és néz tovább előre. Mikor a villamos elindul, abban a pillanatban rácsap a jelzőgombra, a Wesselényi utcánál pedig súlya és mivolta teljes tudatában kirobban a félig nyílt ajtón. Ernyőjét előre szegezi, nem néz senkire, észre sem veszi, három fiatal ugrik el a nyíló ernyő elől. A zebránál hisztérikusan toporzékolva vár, csak nem akar zöld lenni a lámpa. Majd kilő és a földre szegezett szemekkel elrobog. Akár egy tank. Nem látja a szembejövő fiatal szerelmesek mosolyát, az anyukájára kacagó édes pici babát, a kenyérhéjon veszekedő madarakat, a házak stukkóit. Nem ...