Az emberek szeretnek rettegni. Szeretik a borzongást, a tragédiát, a félelmet, mindent, ami tolja felfelé az adrenalint. Állnak a Duna parton, nézik a kiáradt nagy folyót, képeket készítenek magukról és rettegnek, mi lesz itt, ha még feljebb jön a víz. Megtanította őket erre a média - rettegni kell és szörnyülködni, mert rettegni jó. És milyen jó erre ez a szörnyű árvíz!
Brutális képek, az árvíz elmosta életek, házak, melyeknek csak a teteje látszik. Vízben vergődő állatok, mocsok és szenny mindenütt. Minden, ami szörnyű.
Csak a szépet nem veszik észre a sok szörnyűség közepette. Mert minden rossz mutat valami szépet is. Az emberek összefognak, ismerősök indulnak együtt útnak, félretéve haragot, vitát, hogy idegeneknek segítsenek. Ismeretlenek mondanak köszönetet mások nevében, akiket tán nem is ismernek, csak tudják, nekik érkezett a segítség. Együtt ragadnak lapátot, zsákot, vagy kennek zsíros kenyeret másként gondolkodók, eltérő pártállásúak, hívők és hitetlenek, és mutatják egymásnak:"nézd, ott szivárvány mosolyog a felhők felett". Egy pillanatnyi szépség a romok felett....
Nem veszik észre a fáradt szemek cinkos összemosolygását, az egymásnak adott vizes kulacsot és az elégedett sóhajt, ha egy pillanatra megpihenhet a lapáttól kérgessé vált tenyér egy-egy megemelt gát után.
Mindezt csak az érzi, az érti, aki ott van vagy aki tesz is - akármit, amire képességeiből és erejéből futja. Az, aki ilyenkor nem otthon, a tévé előtt szörnyülködik, aki nem bulizni megy vagy lerészegedni a nagy katasztrófa feletti mélységes bánatában.
Mások vagyunk, másként akarunk tenni, de vajon akarunk-e tenni? És akarjuk-e meglátni a szivárványt a felhők mögött, akarjuk-e látni, mire tanít minket a szörnyű áradás?
Brutális képek, az árvíz elmosta életek, házak, melyeknek csak a teteje látszik. Vízben vergődő állatok, mocsok és szenny mindenütt. Minden, ami szörnyű.
Csak a szépet nem veszik észre a sok szörnyűség közepette. Mert minden rossz mutat valami szépet is. Az emberek összefognak, ismerősök indulnak együtt útnak, félretéve haragot, vitát, hogy idegeneknek segítsenek. Ismeretlenek mondanak köszönetet mások nevében, akiket tán nem is ismernek, csak tudják, nekik érkezett a segítség. Együtt ragadnak lapátot, zsákot, vagy kennek zsíros kenyeret másként gondolkodók, eltérő pártállásúak, hívők és hitetlenek, és mutatják egymásnak:"nézd, ott szivárvány mosolyog a felhők felett". Egy pillanatnyi szépség a romok felett....
Nem veszik észre a fáradt szemek cinkos összemosolygását, az egymásnak adott vizes kulacsot és az elégedett sóhajt, ha egy pillanatra megpihenhet a lapáttól kérgessé vált tenyér egy-egy megemelt gát után.
Mindezt csak az érzi, az érti, aki ott van vagy aki tesz is - akármit, amire képességeiből és erejéből futja. Az, aki ilyenkor nem otthon, a tévé előtt szörnyülködik, aki nem bulizni megy vagy lerészegedni a nagy katasztrófa feletti mélységes bánatában.
Mások vagyunk, másként akarunk tenni, de vajon akarunk-e tenni? És akarjuk-e meglátni a szivárványt a felhők mögött, akarjuk-e látni, mire tanít minket a szörnyű áradás?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése