Azt mondják, keresztény ember nem gyűlöl senkit. Nos, én senkit sem gyűlölök, de a tömegközlekedést, azt igen. Nem azért, mert élhetetlen, lerobban, elakad, megáll, kifüstöl, kiég, huzatos, romos - persze mindezt egy vagyonért. Közel sem! Ezért csak haragot érzek. Haragszom, hogy senki nem érzi sajátjának a problémát, azt, hogy a pénzünkért kritikán aluli szolgáltatást kapunk. Egy magáncég ilyen ár-érték arány mellett már rég csődbe ment volna. De ez más kérdés. Hogy miért gyűlölöm? Az emberek miatt. Az általam csak klotyóban nevelkedettek miatt. Azok miatt, akik fülükben hangos zenét üvöltetve érzéketlenül gázolnak át a világon és embertársaikon. Azokon, akik reggel előjogot éreznek a rohanásra, csak mert késve ébredtek. A lépcsőn le-és fel, a mozgólépcsőn mindenki rohan. Ez még a kisebb problémám, ő baja, ha rohan, én nem futok egy kétpercenként járó villamos vagy metró után. A nagyobb bajom az, hogy ezek mind elvárják, hogy az útjukból mindenki félreálljon, teret és helyet adva késő száguldásuknak. Nos, én nem szoktam félreállni. Sokkal inkább megállok és várom a reakciót. A reakciókat, amik vegyesek. Vannak, akik meglepődnek, hogy van egy pofátlan, aki nem áll félre az útjukból. Mások felháborodott arccal néznek, mert le kell lassítaniuk és két lépést kerülniük. Megint mások még ezt sem veszik észre és nekem jönnek. Leszarom. Én ráérek. Ráérek, mert úgy neveltek, késni nem illik, a késés udvariatlanság. Ezért időben kelek, nem gázolok át másokon, hogy másfél perccel előbb üljek a zötyögös-csikorgós metróra.
És gyűlölöm a pakkosokat. A pakkosokat, akik azt gondolják, a szatyruknak bérelt helye van az ülésen, mellettük, mert az ölükben a telefont vagy a mini-számítógépet nyomkodják, vagy jobb esetben egy könyvet tartanak. Gyűlölöm a hátizsákosokat, akik degeszre pakolt pakkjukkal a tömött metrón gátlástalanul forognak, időnként pofán csapva valakit. A múltkor meglepő élmény ért. Egy leányzó tömött táskájával úgy oldalba vágott, hogy otthon vettem észre, bekékült a helye. Másik kezében tömött szatyor volt, de amint észlelte, hogy megütött, kirántotta füléből az üvöltő tuc-tuc zenét és elnézést kért. Megdöbbentem, mert nem ez a megszokott. Sőt, továbbmegyek, észbe kapott - igaz, csak két megálló után - és pakkjait maga elé helyezte a földre.
Nem vagyok egy szívbajos ember, az ilyen pakkokat meg szoktam ráncigálni a hátakon és beszólok. A reakciók érdekesek, ugyanis általában megsértődnek a másoknak fájdalmat okozó hátizsákosok. Tegnap azonban kaptam egy tippet: sniccer a zsebbe, amikor elsodor, eszköz előkap, és közöl: ha nem veszed le, levágom. Ki fogom próbálni.
Ma egyébként újabb élmény ért. Jó ötvenes férfi felszáll, ajtónál, pont mellettem megáll, kapaszkodik, de úgy, hogy minden rázkódásnál orrba vág. Nem ám lenn, ahol szabadon tudná fognia fémcsövet, neki csak fenn jó kapaszkodni, hogy alaposan orrba csapdoshasson. A másodiknál még reméltem, tán észreveszi magát, ám amikor még hátra is lépett és ráállt a lábamra, miközben folyamatosan orrba veregetett, bokán rúgtam és megrángattam a kabátujját. Hogy mi volt a reakció? Ő sértődött meg. A hab a tortán mai metrózásom során az a lány volt, aki az ajtónál állva nézte, hogy a Nyugatinál leszálló tömeg lökdösi. Nem tudtam eldönteni, újabban helyjegyet osztanak-e a metró állóhelyeire vagy csak ennyire bunkó lenne szegény. Ki nem szállt volna, hogy utat engedjen a sokadalomnak, hát megoldottam a helyzetet: kiraktam. Értetlenül nézett. Pedig igen kedvesen jártam el: az ajtó mellé helyeztem, ahonnan azonnal vissza tudod robogni jól megszokott, bemelegített helyére.
Fokozzam még? Tényleg jön a tavasz és mindenki meghülyült. A villamoson beljebb álltam, mert három megállót mentem. Mellettem egy hölgy újságot olvasott. Készülődött, hogy a második megállónál leszálljon, elrakta a lapot, de nem mozdult. Én sem, mert mögöttem bőven elfért és le tudott szállni, nem voltunk sokan a járaton és pedig nem álltam az útjában. Csak el kellett lépnie mögöttem és kész. A villamos megállt, hölgy rám nézett, majd látva, hogy nem mozdulok, rámförmedt: "Maga miért nem száll le?" Ezen már csak röhögni tudtam, hangosan felnyerítve közöltem: "Talán mert nincs kedvem még." Teljesen kiakadt azon, hogy nem én léptem hátra, dúlva-fúlva elment mellettem és leszállt.
Nagy problémák vannak az országban. Nem a gazdaság, az idióta kormányzás, a korrupt hivatalnokok a legnagyobb baj itt. Ez mind megoldható lenne, elzavarható, kitakarítható. De nem ezekkel az emberekkel. Nem ezzel az agymosott, érzéketlen, klotyóban nevelkedett nemzedékkel. Lehet, hogy hülye vagyok, tudom, hogy kis demonstrációimmal ellenük sokat nem érek el, de legalább magammal szembe tudok nézni. Mert a gyerekeim azt látják, amit én teszek. Nem rohanok, nem száguldok, nem gázolok át másokon és bizony a nehéz pakkot a lábam mellé teszem. Ha kell, udvariasan félreállok, és bizony néha kapok érte egy "köszönöm"-öt vagy egy kedves mosolyt. Akkor pedig máris süt a nap.
És gyűlölöm a pakkosokat. A pakkosokat, akik azt gondolják, a szatyruknak bérelt helye van az ülésen, mellettük, mert az ölükben a telefont vagy a mini-számítógépet nyomkodják, vagy jobb esetben egy könyvet tartanak. Gyűlölöm a hátizsákosokat, akik degeszre pakolt pakkjukkal a tömött metrón gátlástalanul forognak, időnként pofán csapva valakit. A múltkor meglepő élmény ért. Egy leányzó tömött táskájával úgy oldalba vágott, hogy otthon vettem észre, bekékült a helye. Másik kezében tömött szatyor volt, de amint észlelte, hogy megütött, kirántotta füléből az üvöltő tuc-tuc zenét és elnézést kért. Megdöbbentem, mert nem ez a megszokott. Sőt, továbbmegyek, észbe kapott - igaz, csak két megálló után - és pakkjait maga elé helyezte a földre.
Nem vagyok egy szívbajos ember, az ilyen pakkokat meg szoktam ráncigálni a hátakon és beszólok. A reakciók érdekesek, ugyanis általában megsértődnek a másoknak fájdalmat okozó hátizsákosok. Tegnap azonban kaptam egy tippet: sniccer a zsebbe, amikor elsodor, eszköz előkap, és közöl: ha nem veszed le, levágom. Ki fogom próbálni.
Ma egyébként újabb élmény ért. Jó ötvenes férfi felszáll, ajtónál, pont mellettem megáll, kapaszkodik, de úgy, hogy minden rázkódásnál orrba vág. Nem ám lenn, ahol szabadon tudná fognia fémcsövet, neki csak fenn jó kapaszkodni, hogy alaposan orrba csapdoshasson. A másodiknál még reméltem, tán észreveszi magát, ám amikor még hátra is lépett és ráállt a lábamra, miközben folyamatosan orrba veregetett, bokán rúgtam és megrángattam a kabátujját. Hogy mi volt a reakció? Ő sértődött meg. A hab a tortán mai metrózásom során az a lány volt, aki az ajtónál állva nézte, hogy a Nyugatinál leszálló tömeg lökdösi. Nem tudtam eldönteni, újabban helyjegyet osztanak-e a metró állóhelyeire vagy csak ennyire bunkó lenne szegény. Ki nem szállt volna, hogy utat engedjen a sokadalomnak, hát megoldottam a helyzetet: kiraktam. Értetlenül nézett. Pedig igen kedvesen jártam el: az ajtó mellé helyeztem, ahonnan azonnal vissza tudod robogni jól megszokott, bemelegített helyére.
Fokozzam még? Tényleg jön a tavasz és mindenki meghülyült. A villamoson beljebb álltam, mert három megállót mentem. Mellettem egy hölgy újságot olvasott. Készülődött, hogy a második megállónál leszálljon, elrakta a lapot, de nem mozdult. Én sem, mert mögöttem bőven elfért és le tudott szállni, nem voltunk sokan a járaton és pedig nem álltam az útjában. Csak el kellett lépnie mögöttem és kész. A villamos megállt, hölgy rám nézett, majd látva, hogy nem mozdulok, rámförmedt: "Maga miért nem száll le?" Ezen már csak röhögni tudtam, hangosan felnyerítve közöltem: "Talán mert nincs kedvem még." Teljesen kiakadt azon, hogy nem én léptem hátra, dúlva-fúlva elment mellettem és leszállt.
Nagy problémák vannak az országban. Nem a gazdaság, az idióta kormányzás, a korrupt hivatalnokok a legnagyobb baj itt. Ez mind megoldható lenne, elzavarható, kitakarítható. De nem ezekkel az emberekkel. Nem ezzel az agymosott, érzéketlen, klotyóban nevelkedett nemzedékkel. Lehet, hogy hülye vagyok, tudom, hogy kis demonstrációimmal ellenük sokat nem érek el, de legalább magammal szembe tudok nézni. Mert a gyerekeim azt látják, amit én teszek. Nem rohanok, nem száguldok, nem gázolok át másokon és bizony a nehéz pakkot a lábam mellé teszem. Ha kell, udvariasan félreállok, és bizony néha kapok érte egy "köszönöm"-öt vagy egy kedves mosolyt. Akkor pedig máris süt a nap.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése