Miért van az, hogy az ember akkor punnyad le, amikor süt a nap, itt a meleg (na nem a buzik), a jó idő? Miért ilyenkor borul magába, alszik naphosszat,néz meredten maga elé, tudva, mennyi dolog lenne? Vagy ez csak az én bajom? Mert punnyadok és beborulok. Főleg az emberektől.
Szeretem a kontrasztot, sőt, az éles kontrasztot is. A természet, élő és épített is, hihetetlen és csodás kontrasztokat kínál.
Mégis, valahogy idegesít mostanában, amit látok. Tíz fokban rövidgatyában, kiscipőben, nyakuk körül vastag, kötött sállal vonaglanak végig a lányok az utcán. Zavar, amikor azt látom ismerősökön és sokszor látott ismeretleneken, hogy a télen stílusosan rejtegetett előnytelenségeket szűk nadrágba, miniszoknyába, haspólóba csomagolva kipakolják közszemlére. Valahogy mintha a napsütéssel eltűnne a stílus és a zavaró, rossz kontraszt kerülne előtérbe. A szél még csípős, a reggelek hidegek, de a vese és a has szabadon villog, jelezve, itt vagyok, nézz már rám, fújj rám!
No és a pasik! Az egyik még nagykabátban, téli cipőben izzad és büdösödik előttem a metrón, a másik pólóban, térdnadrágban rohan és szívja magába a napot és a talajmenti fagyokat.
Mintha nem tudnák, mit is élünk, milyen pillanatot, milyen évszakot. Mintha az emberek már nem tudnának dönteni abban, mi is a jó nekik. Mintha útmutatásra várnának, mert már nem hisznek semmiben, mert eltűnt a hit az életükből. Mindenféle hit és minden értelemben vett hit.
Nagyon éles a kontraszt. Pontosan és határozottan tudják, mit isznak a kávézóban, hová mennek a barátokkal bulizni, milyen filmet néznek meg a moziban, de nem tudják, mit élnek, milyen évszakot, milyen pillanatot, milyen fontos vagy kevésbé fontos részét az életnek. Már nincsenek határok és mégis, nagyon éles határok vannak, csak egyik sem ott és akkor van vagy ott és akkor hiányzik, ahol és amikor kellene. A fontos dolgokban nem tudnak dűlőre jutni magukkal, nem tudják, mi a jó nekik, várnak a tanácsra. De ami lényegtelen, ami csak a pillanat, abban azonnal és határozottan döntenek. Mintha az lenne a fontos. Mintha az értékek rendje és sorrendje felcserélődött volna.
Felborult egy világ ez, de nagyon.
.jpg)
Szeretem a kontrasztot, sőt, az éles kontrasztot is. A természet, élő és épített is, hihetetlen és csodás kontrasztokat kínál.
Mégis, valahogy idegesít mostanában, amit látok. Tíz fokban rövidgatyában, kiscipőben, nyakuk körül vastag, kötött sállal vonaglanak végig a lányok az utcán. Zavar, amikor azt látom ismerősökön és sokszor látott ismeretleneken, hogy a télen stílusosan rejtegetett előnytelenségeket szűk nadrágba, miniszoknyába, haspólóba csomagolva kipakolják közszemlére. Valahogy mintha a napsütéssel eltűnne a stílus és a zavaró, rossz kontraszt kerülne előtérbe. A szél még csípős, a reggelek hidegek, de a vese és a has szabadon villog, jelezve, itt vagyok, nézz már rám, fújj rám!
No és a pasik! Az egyik még nagykabátban, téli cipőben izzad és büdösödik előttem a metrón, a másik pólóban, térdnadrágban rohan és szívja magába a napot és a talajmenti fagyokat.
Mintha nem tudnák, mit is élünk, milyen pillanatot, milyen évszakot. Mintha az emberek már nem tudnának dönteni abban, mi is a jó nekik. Mintha útmutatásra várnának, mert már nem hisznek semmiben, mert eltűnt a hit az életükből. Mindenféle hit és minden értelemben vett hit.
Nagyon éles a kontraszt. Pontosan és határozottan tudják, mit isznak a kávézóban, hová mennek a barátokkal bulizni, milyen filmet néznek meg a moziban, de nem tudják, mit élnek, milyen évszakot, milyen pillanatot, milyen fontos vagy kevésbé fontos részét az életnek. Már nincsenek határok és mégis, nagyon éles határok vannak, csak egyik sem ott és akkor van vagy ott és akkor hiányzik, ahol és amikor kellene. A fontos dolgokban nem tudnak dűlőre jutni magukkal, nem tudják, mi a jó nekik, várnak a tanácsra. De ami lényegtelen, ami csak a pillanat, abban azonnal és határozottan döntenek. Mintha az lenne a fontos. Mintha az értékek rendje és sorrendje felcserélődött volna.
Felborult egy világ ez, de nagyon.
.jpg)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése