Annyira belejöttek az emberek a rohanásba, a pozíciókért és a helyekért folyó versenybe, hogy már az egyszerű, hétköznapi események során sem képesek enélkül élni. Ha kell, ha nem, vívnak az elsőségért, ezzel indul és zárul a nap.
Reggel, pékség, ami szinte üres még. Két eladó lány várja minden nap hajnaltól a vendégeket, vevőket, gyorsak és ügyesek, hosszú sorok sosem kígyóznak. Megállok a kocsival és kiszállva egy átható tekintetet érzek magamon. Fiatal lány halad a pékség felé, közben feltűnően és áthatóan engem figyel. Szinte felméri a távolságot, ki mikor ér oda - persze egyszerre sikerül. Keze rácsap a kilincsre - nehogy már én nyissam az ajtót -, megdicsőült arccal rám néz és berobog. Boldog, mert úgy érzi, nyert, hiszen ő lépett be előbb. Fel sem tűnik neki, hogy a két eladó egyszerre kérdezi, mit kérünk, egyszerre kapjuk az árut és egyszerre fizetünk. Akkor kezd eszmélni, mikor én előbb lépek ki az ajtón, és mire azt behúzza maga után, már a kocsimban ülök. Pedig nem sietek, csak épp nem méláztam el elsőségemen, mert teljességgel mindegy, egy vagy két perccel előbb vagy később kapom meg a kiflimet. Az arca, a csalódottság rajta valami megdöbbentő. Rosszul indult a nap, mert kettőből csak egyszer nyert, egyszer lehetett első. Márpedig aki lemarad, az kimarad valamiből - szerinte.
Ám a kedvencem az a néni a környékről, aki rendszeresen járókerettel sétál. Úgy sajnáltam szegényt, milyen nehéz lehet neki, mégis küzd, akar. Aztán történt egyszer, hogy pótlóbusz járt a villamos helyett, néni a megállóba igyekezett. Lassan, a keretre támaszkodva lépkedett, szuszogva, nyögve. Majd meglátta, hogy közeledik a pótlóbuszt, a járókeretet a vállára dobta és olyan sprintet vágott le a buszmegállóig, hogy egy futónak is becsületére vált volna. Ott lapos tekintettel körbenézett, ki látta a rohanást, letette a keretet, ránehezedett, majd felhúzta magát a buszra, hallható nyögések és szuszogás kíséretében. Természetesen azonnal hárman ugrottak fel neki helyet adni, le is huppant az elsőre, megdicsőült arccal. Hiszen ő nyert. Átverte a világot, hitte, hiszen elsőként futott be a megállóba és helye is akadt. Pedig csak saját magát verte át.
Dúl a harc a helyekért, az elsőségért a pénztárnál, a be- vagy kijáratnál. Az ajtóban tipródunk a buszon, villamoson, elsőként felszállva elsőként akarunk leszállni is. Majd, öt-nyolc megálló után. Mindegy, hogy nincs tétje, nincs eredménye, a lényeg, hogy elsők legyünk. Legalább a boltban, a pénztárnál, a pultnál, a buszon, ha már az életben máshol nem sikerül. Beteg ez a világ, de nagyon!
Reggel, pékség, ami szinte üres még. Két eladó lány várja minden nap hajnaltól a vendégeket, vevőket, gyorsak és ügyesek, hosszú sorok sosem kígyóznak. Megállok a kocsival és kiszállva egy átható tekintetet érzek magamon. Fiatal lány halad a pékség felé, közben feltűnően és áthatóan engem figyel. Szinte felméri a távolságot, ki mikor ér oda - persze egyszerre sikerül. Keze rácsap a kilincsre - nehogy már én nyissam az ajtót -, megdicsőült arccal rám néz és berobog. Boldog, mert úgy érzi, nyert, hiszen ő lépett be előbb. Fel sem tűnik neki, hogy a két eladó egyszerre kérdezi, mit kérünk, egyszerre kapjuk az árut és egyszerre fizetünk. Akkor kezd eszmélni, mikor én előbb lépek ki az ajtón, és mire azt behúzza maga után, már a kocsimban ülök. Pedig nem sietek, csak épp nem méláztam el elsőségemen, mert teljességgel mindegy, egy vagy két perccel előbb vagy később kapom meg a kiflimet. Az arca, a csalódottság rajta valami megdöbbentő. Rosszul indult a nap, mert kettőből csak egyszer nyert, egyszer lehetett első. Márpedig aki lemarad, az kimarad valamiből - szerinte.
Ám a kedvencem az a néni a környékről, aki rendszeresen járókerettel sétál. Úgy sajnáltam szegényt, milyen nehéz lehet neki, mégis küzd, akar. Aztán történt egyszer, hogy pótlóbusz járt a villamos helyett, néni a megállóba igyekezett. Lassan, a keretre támaszkodva lépkedett, szuszogva, nyögve. Majd meglátta, hogy közeledik a pótlóbuszt, a járókeretet a vállára dobta és olyan sprintet vágott le a buszmegállóig, hogy egy futónak is becsületére vált volna. Ott lapos tekintettel körbenézett, ki látta a rohanást, letette a keretet, ránehezedett, majd felhúzta magát a buszra, hallható nyögések és szuszogás kíséretében. Természetesen azonnal hárman ugrottak fel neki helyet adni, le is huppant az elsőre, megdicsőült arccal. Hiszen ő nyert. Átverte a világot, hitte, hiszen elsőként futott be a megállóba és helye is akadt. Pedig csak saját magát verte át.
Dúl a harc a helyekért, az elsőségért a pénztárnál, a be- vagy kijáratnál. Az ajtóban tipródunk a buszon, villamoson, elsőként felszállva elsőként akarunk leszállni is. Majd, öt-nyolc megálló után. Mindegy, hogy nincs tétje, nincs eredménye, a lényeg, hogy elsők legyünk. Legalább a boltban, a pénztárnál, a pultnál, a buszon, ha már az életben máshol nem sikerül. Beteg ez a világ, de nagyon!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése