Moncsi agymenései

Amikor gyerek voltam, a karácsony szomorú és magányos ünnep volt. Anyám és apám sosem ünnepelt velem, nem várt az ő Jézuskájuk. Legalábbis mióta a karácsonyokra emlékszem, sosem. Nagyapó halála után mamával ketten éltük át és túl a karácsonyt. Mama ecetes krumplisalátát és halat csinált, feldíszítettük a fát, aztán átmentünk az ő családjához. Igen, az övéhez, mert engem csak úgy "megkapott". Neki sosem született gyereke, engem mégis becsülettel felnevelt. Szóval átsétáltunk a családjához a hideg utcákon. Lestem az ablakokat, hol mekkora a fa, milyenek a díszek. Mert a rokonságnál hatalmas volt a fa, a lakás és az ünneplés- Csak én éreztem azt mindig, hogy a "hozott gyerek" vagyok. Aztán hazaballagtunk a sötét nyócker kihalt utcáin, és a liba meg a káposzta helyett inkább kértem mamától krumplisalátát. Mert az finom volt. Szeretet-finom. Csak szomorú, kicsi és magányos. Ő meg én - mi ketten a világ! Aztán lett férjem, aki utálta a karácsonyt. Nagy cs...

Azt írta egy ismerős huszonéves, hogy a negyven felettiek már egy nagyon más generáció, amely képtelen megérteni őket. Nos, szerintem nem a generációval van a baj, hanem az értékrendekkel. Attól, hogy én negyven feletti, ők meg alatti generáció, nem kell, hogy más legyen az értékrend. Ezzel pedig a fiatal korosztályoknál nagyon komoly hibák vannak. Biztos mi csesztük el a nevelésüket, de akkor is ez van. Számukra nem érték a család, a barátság, a hűség, a becsület. Ezek csa k kiröhögni való szavak. Na, ez a nagy baj. Félnek maguktól, félnek a világtól, azt hiszik, ha eljátsszák az önmegvalósítás szerepét, akkor minden hűdeszuper lesz. Akkor majd pokoli menők lesznek. Játszani a szinglit vagy a menőmanó macsócsávót az tök jó! Menő munkát akarnak, menő helyekre járnak, aztán házasodnak, mert az esküvő, főleg, ha puccos, nagyon trendi. Közben pedig rettegnek mindennemű felelősségvállalástól, félnek egyedül maradni a világban, így apuci-anyuci mellől egy szar kapcsolatba ü...

Lehet, hogy perverz dolognak hangzik, de én szeretem, ha itt a facebookon törölnek és tiltanak emberek. Olyan emberek, akik azt gondolják, azért, mert még hiszek a mesékben, minden mesét el is hiszek. Olyanok, akik hiteltelen kis életükkel, megideologizált, álomnak hazudott nyomorult valóságukkal használni akarnak. Ki- és felhasználni, miközben oly ostobák, hogy cserébe semmit nem kínálnak. Az okos hazug mindig csereüzletet ajánl. Barátságért előny, vagy előnyért barátság. Az t hiszi, nem látod és nem tudod, melyik oldalára akar állítani a fasznak. A buta hazug csak harácsol. Barátságot, szeretetet, pletykát, hírt, információt. De mert buta, hiszi, ez a jó út, és te úgyis csak a rossz végen lehetsz szopatáskor. Ismerősök, akik ismeretlenek, mert megismerni sem akarod őket. Mesélnek magukról, adnak információt életükről - néha tán túl sokat is -, ám mindez csak azért jó nekik, mert szerepelhetnek. Apró, kicsinyke információ-morzsák, melyeket már a galamb sem csipeget fe...

Tudod, milyen érzés vágyni egy játékszerre? Remegsz érte, sírsz, hisztizel, hogy a tiéd legyen. Amint megkaptad, féltőn őrzöd, véded, ha a másik hozzáér, sírni kezdesz. Aztán váratlanul az öledbe pottyan egy másik. Jobb, szebb? Ki tudja.... De új, és új élmény vele a játék. Már nem remegsz a régiért. Ha a kezedbe akad, játszol vele, de nem keresed, ha eltűnik a játékosdoboz mélyén. És aztán megjelenik egy újabb játék, ami után lehet vágyakozni.... (Minden sztori az életben más. Kivel így játszanak, kivel úgy. És mindig akkor jó, ha te játszhatsz , és akkor rossz, ha te vagy a játékszer. Ergo: nem mindegy, melyik végén állsz a f@sznak).

"Sok nő a félreértett emancipáció okán a saját nemére jellemző lényt fojtja meg. Ők udvarolnak, határozzák meg a döntéseket, és ezzel elpusztítják magukban a nőt, és ezáltal tönkreteszik a férfiban a férfit. Rivalizálnak a férfiakkal, a férfiak pedig lágyan körülölelik egymást. Ez a görög-római dekadens kultúrához vezet, akik bele is pusztultak ebbe – mondta az Igennek Dr. Bagdy Emőke pszichológus." Azt gondolják, ha férfi módra isznak, berúgnak, akkor sokkal menőbbek. Menőbb ek, mert keményebbek. Katonásdit játszanak, mindegy hogyan és melyik oldalon, és úgy érzik, ha egyenruhába bújnak, többek lesznek, mint egyszerű nő. Többek, erősebbek akarnak lenni a legerősebb férfinél is, átvenni a szerepet építésben és rombolásban, küzdelemben és harcban, ivásban és buliban, káromkodásban és okádásban. Szerelnek és szétszednek, uralnak és uralkodnak, még ha csak látszatra is, kifelé, de ez kell a világnak. Már nem divat a virág, a csoki és a szép szavak, már nem kell a f...

Napi facebook hírözön: kapcsolatban van, szakított, szerelmes, boldogtalan. Szívecskék, sírós idézetek, cuki képek és önmegvalósító fotók. Ebéd és vacsora kreatúrák, kicsi bébi mászik-ül-fekszik-böfög-bilizik-mosolyog-sír. Egész életünk a facebook világé. De véletlenül sincs egyetlen csámpás, torz és másnapos fejű, ébredés utáni, smink nélküli fotó. Nem írjuk ki az átzokogott éjszakákat, a reményteli telefonvárásokat, a családi balhékat. Minden szép és rózsaszín, még a szar is pinky lesz a nagy közösségi hálón. Hiszen a csalódást is cuki, mázas sztaniolba csomagolva, csepegős idézetekkel megspékelve toljuk fel, hátha jön a herceg a fehér lovon - vagy fehér BMW-vel -, és közli, úúúúúgy sajnál minket, és meg akar menteni a lelki bánattól. A facebookon szépek vagyunk és okosok, menők és tökéletes apák/anyák. Megbeszéljük a cseten, arctalanul, milyen kerek is a világ. Kösz, jól vagyok, egész nap csak fagyizok. Tolom a szelfiket a boldog percekről, de ott a photoshop, ha elc...

Jött az eső, és jólesett fellélegezni. A meleg ráült a mellkasunkra, a szívünkre és a gondolatainkra is. Dúlt álmokkal teli, vagy álomtalan és nyugtalan éjszakák, forgolódás a melegben és vergődés a gondolatokban. Csapkodtak a jégdarabok, kopogtak a tetőn és a gangon, és kopogtak az agyamban is a gondolatok. Kellett ez az eső, megtisztította a levegőt. És kellett a könny, a sírás, a gátakat szaggató zokogás, ami az esővel együtt jött, hogy megtisztítsa a gondolatokat is. Mert ahogy a meleg ült ránk, egész testünkre, ahogy a perzselő nap és az izzadság ránk ragasztotta a ruhát, a gondolatok úgy ragadtak az agyunkba. Sok rossz is, temérdek terhes, a néhány jó között. Kellett hát a sírás, a könny, a megtisztulás, hogy a gondolatok is tiszták legyen. Hogy elmúljon az agyalás, hogy kiseperje a gondolatok közül a sok kis "miért"-et, kételyt, kétséget és hiábavaló, soha választ nem kapó kérdést. Mert feleslegesek a kérdések, hiábavaló a miértek keresése. Minden les...

Végül is valóban játék az egész élet. Játék a születés és a halál, a harc és a nagy csaták is. Játék minden békekötés, és játék a magalkuvás. Minden játék! Az, ahogy te megéled, az sem más. Csak van játék, amit élvezel, és van, amibe belehalsz. Vagy kicsit, vagy egészen, de minden játék vége a halál. Vagy csak a lelked, vagy az egész lényed, de valami mindig elpusztul egy kicsit. A különbség csak annyi, hogy ha játéknak fogod fel, akkor cseppet tovább tart a dolog. Akkor lesz nek pillanatok, amiket megpróbálsz és talán tudsz is élvezni. Lesz, amikor jó, és amikor azt hiszed, létezik olyan, hogy boldogság. Akkor lassabb folyamat a haldoklásod, és talán nem minden pillanata fáj. Ha harcot vívsz, győzni akarsz, és ha akarsz, nyerni is fogsz. Győzni fogsz, így vagy úgy. De a sebeket, amiket a harc során szerzel, mindig viselni fogod. Hogy fájni fognak-e? Ki tudja. Lehet, nagyon és egy életen át, de lehet, hogy múló a fájdalom, mert jön egy másik csata, egy újabb küzdelem, é...

Nem érted. Semmit nem értesz. Ami régen még egyszerű volt, érthető és logikus, az mára bonyolult, kusza és totálisan érthetetlen. Pedig semmi nem változott. Ugyanazok a szavak, a gesztusok, a pillantások, csak te lettél más. Rajtad hagyott nyomot az élet, a sok rúgás, a csalódások. A sebek pedig sosem múlnak. Vannak sebek, amelyek képtelenek heggedni, amelyek mindig nyitva maradnak, és amelyekre minden szó, minden gesztus, minden pillantás csak fájón hat. Pedig lehet, gyógyí tana, lehet, ír lenne rá, csak te nem veszed észre. Már nem vagy képes észrevenni. Sokat vársz vagy keveset? Lényegtelen. Mást. Mindig a mást. És sosem mondod, sosem jelzed. Csak várod. Hol a csodát, hol a megváltást, de mindig valami nagyon mást. Amíg nincsenek szavak, csak gondolatok, amíg nincsenek mondatok, csak pillanatok, addig vársz és nem értesz. Semmit nem értesz. Mert a szem és a kéz is beszél, de hogy érted-e, ki tudja. Hogy jól érted vagy félreérted, pokoli nehéz megmondani. Rakod a lapok...

Szeretnék megint négyéves lenni. Négyéves, amikor Sanyika az oviban meghúzta a copfom, anyukám pedig elmagyarázta, hogy ezt azért tette, mert tetszem neki. Négyévesen még pontosan tudtam, hogy éppen rámosolyogjak vagy durcásan a hátamat mutassam neki. És szeretnék tizenkét éves lenni, amikor Petitől megkaptam életem első szerelmes levelét. Mert abban még őszinte, szívből jövő szavak voltak. Tiszták, édesek, bele is pirultam. Pedig nem tetszett Peti, de tizenkét évesen tudtam , hogyan ne bántsam meg. És még őszinték voltak tán a barátnők, amikor a hajam vagy a ruhám bírálták egy-egy iskolaudvari randi előtt. És szeretnék tizenhat lenni, amikor először tudtam nagyon nőként beletaposni abba, aki megbántott és csalódást okozott. Akkor még rutinból ment. Amikor tizenhat voltam, még szívből tudtam sírni a csalódásokért. Akkor már simán pofán röhögtem a féltékeny barátnőt, mikor irigyen fikázta a klassz ruhám. Jó lenne, ha négy, tizenkettő vagy tizenhat lehetnék. Ha most is...

Nyarat akarok. Igazi, sós illatú, szellős, tűző fényű, szerelmes, nagyon hedonista nyarat. Az igazi életet, azt az olaszos, pergős, harsogó nagyon nyarat. Pasta mellé rozét inni, utána a ruháimat ledobálva gázolni a tengerbe és élvezni a habokat. Nem törődni semmivel és senkivel, gondolatok nélkül álomba zuhanni a homokon. Nem telefoncsörgésre ébredni reggel, hanem a szél simogatására és sok apró csókra a nyakamon. Teraszon ülve nézni a naplementét és boldogan, nem sírva emlékezni.Tarantellát hallgatni és ropni rá önfeledten. Dalokat hallgatni, amiken nem kell gondolkozni. Gitárt és szerenádot, ami csak az enyém, ami csak nekem szól. Mert nem akarok agyalni. Nyarat akarok, kívül-belül lemeztelenített, verőfényes testet-lelket átjáró, simogató nyarat. Szerelmes akarok lenni a nyárba.

Minden kicsi lányban ott él a nő. Felhúzza anya körömcipőjét, fülig keni magát a sminkkel és kilakozza a körmét. Ha meghúzzák a haját, pontosan tudja: ez az udvarlás jele az oviban. Mert ő már akkor is nő.  Aztán felnő, és hiába marad lelke egy része igazi kislány, ez már senkit nem érdekel. Jönnek emberek, férfiak, akik nem kíváncsiak a kicsi lányra. Ő pedig szépen hozzáöregszik a szerephez, a kislány már csak éjjel él, amikor álmodik. Amikor jönnek a dallamok, a szavak és a  pillanatok, régiek, amikor még mert kislány lenni és mert játszani. Mert ha tud és akar kislány is maradni, apró és őszinte lélek, játékos és bohó, csak éppen női testben élve, kedvesen és okosan, de felnőve már, különc lesz mások szemében, és ezáltal cseppet boldogtalan. Nézik, de nem értik, és játszani vele senki nem akar. Nem a szemek játékos csillanása számít, hanem a kontraszt a test és a szem között, a külső kopása mellett a belső kislányossága. Sokan nem szeretik a kontrasztot, nem értik és nem ér...