Moncsi agymenései

„ Így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból” – mondta Jézus.  Langyos lett mára már a karácsony is. Mert gyűlölik és fröcsögnek rá, agybajt kapnak és szívrohamot, agyvérzést és gyomorgörcsöt. Vitáznak azon, kinek és minek az ünnepe, hogy zsidó volt-e Jézus és ha igen, miért nem. Összevesznek azon, hogy mikor született, és ha akkor, miért máskor van a születésnap. Vi táznak, hogy ideológiát találjanak a multikulti kreálta gyűlöletükre. Jézus születése vagy a szeretet ünnepe? Keresztény, jehova, zsidó vagy éppen pogány? Mivel magyarázza agybaját és gyűlöletét? Miről szól ez a nap, mit jelent a szó: karácsony? Mi volt az, és mi lett mára, mi neked és mi másnak? Ünnep, valódi, fénnyel teli, olyan, amilyennek szeretnéd, vagy konzumidióták kreálta ajándékverseny? Agybaj vagy három nyugodt nap az évben? Küzdelem, ki utálja jobban vagy megpróbáljuk együtt szerethetővé tenni? Mi legyen neked? Te magadnak mivé teszed? Langyos lett a karácsony. Nem szól másról...

Heppi miszmösz itt és ott. A boltokban már október közepén elkezdődött és mostanra pont elegem is lett belőle. Ha meghallok egy karácsonyi dalt, sírva menekülök, mert még a Sparban is az szól. A csilivili díszektől több körön rángógörcsöket kaptam, a tévét be sem kapcsolom, mert nincsen reklám Santa Claus nélkül. Na és persze minden rohadtul akciós és pokolian szükségünk van rá. Kötelező a halászl é és most már divatos a pulyka is, kell a töltött káposzta, de bejgliből már snassz a mákos és a diós. A fára és az adventi koszorúra már nem szép kis díszeket tolunk, hanem trendi kreációkat rendelünk méregdrágán, plüssmacival, kiscicával, cukorkával és muffinnal. Sőt, már a zöld fa is snassz, a pink, a fehér és a fekete a divatos. De leginkább az emberekből van elegem. A hisztérikusan, dúvadként csörtető soppingbajnokokból. A másról beszélgetni sem tudó fiatalokból, akik kötelességszerűen költik anyuci és apuci pénzét a sok felesleges baromságra. A kényszeresen ócska és igénytelen, de lehet...

Mondjátok meg nekem, mitől birka a birka? És a fehér birka nem követi a feketét? Aki amúgy menetel a többivel, miért gondolja magáról, hogy ő nem birka, hiszen nem áll be a sorba? Csak azért, mert más színűeket követ, és már maga a színválasztás zárja ki a birkalétet? Vagy ő tényleg nem birka? Esetleg csak bárányka? De ha az nem megy a többi után megeszi a farkas. Akkor most mi is van? Merthogy:  a birka az birka. Csapzott, néha sáros bundával abalyog egy gubancban. Előre vagy hátra, ahogy éppen mondják neki. És mindenki elfeledkezik a juhászról, aki ott áll hátul, somolyogva tüszköli a benzines gyújtóját. A pulija meg vagy neki csahol, vagy a nyájat terelgeti. A végén pedig rájövünk, mindegy, hogy fekete vagy fehér, bundás vagy kopasz. Nem a bunda teszi a birkát. És még csak nem is a pártállás. Mert lehet, hogy szegény birka hótt komcsi, vagy éppen náci, de megy az szegény a saját nyájával, ha tereli a puli vagy cserdít a juhász. (koprodukciós agymenés)

Itt, kérem, mindenki fordítva ül a lovon. Visszanéz a múltba, amikor még szép volt, fiatal és sikeres, boldog és tudatlan. Vagy legalábbis annak hitte magát. Álomvilágban él, és nem mer felébredni az álmaiból. A takarítónő tart előadást, okít ifjat és öreget, hisz ő a történelem avatott tudója. A tanár, aki erre hivatott lenne, a gyorsétterem vécéjét sikálja. Stan és Pan a tükörbe nézve svájci gá rdistának látja magát, és két sasszé között, de még szigorúan az ájulás előtt kioktatást tart menetelésből. Madame Pompadour megtérten vall erkölcsről és oktat erényességről, miközben budoárjában még spermafoltos a lepedő, és ajtaja előtt már ott a következő lovag. Ám hidd, mindig a tükör a hibás. Az a fránya, torz, hazug tükör, amely soha nem azt mutatja, amely kép a fejedben él. Beckó és Mujkó maradjon csak bolond, szavukra sose ügyelj. Minek is, hisz úgyis az az igaz, amit igaznak hiszel, és az a való, amit látni akarsz. Mindig a tükör a hazug, és sosem a szó vagy a gondolat. Marad a tükör...

Letojom, ki unja, ki nem. Osztani, másolni fogom, amikor csak kiverik nálam azt a bizonyos biztosítékot. Mint tegnap is.... A 60. agymenésnél úgyis abbahagyom. ... Na kérem szépen. Azt ugye tudjuk, hogy minden embernek szüksége van arra, hogy valamilyen közösséghez tartozzon. A közösséghez tartozás alapeleme az ember szocializációjának. Ugye a régi rendszerben a közösségi érdek volt az elsődleges,  mely a módszerváltással eltolódott az individualizmus irányába. Ennek okán a szocializációs szerep is átalakult. A klasszikus közösségi érzésre nevelés a család és a baráti társaságok feladata maradt. Más. Ugyebár a közösség sokféle lehet. Sőt, életünk során, de egy-egy adott életszakaszban is többféle közösséghez tartozunk, akár egyszerre is. Leegyszerűsítve: van az iskola és vannak a barátok, meg az edzőtársak. Ennyi közösséghez tartozni csak alkalmazkodással lehet. Már pedig ez az individualizmus korában nem divat. Megint más. Tudjuk, hogy az életkörülmények romlásával az ember radik...

Prostituált már az egész világ. Az igazi kurvák rég nem a bordélyokban vannak. Eladja magát férfi és nő, áru már minden. Rossz kapcsolat a biztos egzisztenciáért, egy dugás a nyugodt nappalokért. Szopunk az előléptetésért, nyalunk a pozíciókért. Eladja magát a főnök és árulja a beosztott. Eladja magát már mindenki mindenkinek, alkukat köt és nyel nagyokat. A nőknek már nincs önbizalmuk. Nincs benn ük semmi tartás, a magánytól való félelem miatt menekülnek kapcsolatokba úgy, hogy a szerelmet tán sose élték meg. Aztán élnek tovább szépen társas magányban, egy férfival, aki egója díszeként használja a nőt. Azt hiszi, szeret, holott csak birtokol. Eladja a lelkét a szép család képéért, közben meg félrekefél. Ez a kép, a mérce, a példa a fiataloknak. Divatot majmolnak, márkahűek, közben azt sem tudják, mi az igazi márka. Isznak és dugnak, mert az a trendi. Melleket és szájat fújatnak lufi méretűre, hogy egy bömbölő bömbi kulcsát lóbáló levadássza őket. Hiszen ez a biztos egzisztencia. Apró...

"Play it, Sam. Play as time goes by!" - mert mindig van mit újra játszani. Mindig van egy szó, egy vers, egy dal, egy emlék. Mert jó, ha fáj, mert az ember szeret szenvedni. Mert jók az álomba zokogott éjszakák, amikor újra játszod fejedben a dalt. Mert mindig van egy pillanat, amikor szeretnéd, ha újra játszanák azt a dalt. Mert van, amikor ha fáj is az emlék, az jó, mert a fájdalom azt üzeni, mé g élsz. Te még élsz. Mert ahogy múlik az idő, a lista egyre hosszabb lesz, rajta egyre több szó, vers, dal és pillanat, hiszen a képek már csak akkor élesek, ha álomba sírtad magad. Múlik az idő, de van, ami sosem múlik el. A gondolat, a pillanat, az érzés, a kép, a dal. Játszhat bármit a piano, már minden csak emlék marad. Fájó, kínzó, de mégis jó. Játszd hát újra, Sam. Mindegy mit, lehet az szó, vers, dal, pillanat, csak játszd, mert már csak ez maradt.

Arcoskönyv. Erről szólna a dolog. Mégis....valahogy más lett. Hogy csak itthon vagy külföldön is? Nem tudom. De itthon nagyon más. Kezd elegem lenni abból, hogy itt mindenki rohadt nagy magyar, hazafi, honleány, harcos is, és amazon is, no meg betyár, de leginkább szószátyár. Koppány, Attila és Árpád lánya, fia, persze név és arc nélkül a nagyja. Felrak tetoválást és berúgást, persze kizárólag mag yar pálinka okozta elhajlást. Csak Wass Albertet olvas, mert Rejtő Jenő származása miatt már nem kóser. A másik oldal vörösben izzik, a csillagok nem az égen ragyognak, és József Attilán, Radnóti Miklóson kívül más költőt nem ismer. Hirtelen támadt vallási elkötelezettsége folytán posztjai már rég nem magyarul íródnak, és jó ideje nem boldog karácsonyt kíván. De vannak még az "eladósok", ezek nagy része a lehúzós. És vannak a kéregetősök, akik elrejtőznek egy ál-arc vagy álarc mögé, és rohadtul illene sajnálni őket. No meg adakozni, mélyen zsebbe nyúlva, vagy az utolsó göncöt is oda...

Az élet felettébb komolytalan dolog. Nem más, mint játék, sírig tartó játék. Az nyer, aki jól tud játszani. Aki tudja, hogy néha veszít, máskor nyer, de végül is mindegy, az eredmény mindig ugyanaz. Ne vedd túl komolyan! Szomorú leszel és magányossá tesz, bár végül így is, úgy is pucér seggel temetnek el. De legalább addig élvezd!  Játszunk a búgócsigával és a Rubik-kockával. Játszunk a homokozóban és a hintán, és játszunk az élet minden pillanatában. Hol boldogat, hol szomorút, hol szépet, hol rosszat. Máskor szerelmest vagy csalódottat, de minden csak játék. Játszunk saját gondolatainkkal, álmodjuk játékos kis álmainkat, hogy utána játszhassunk mások érzelmeivel. Eljátszuk a jót és kedveset, miközben gonoszul és alattomosan áskálódunk, és eljátszuk az érdektelent, miközben majdnem meghalunk a vágytól. Játszunk egy jó szóért, egy ölelésért, egy pillantásért vagy egy pillanatért, mely gyorsabban tovaszáll, mint ameddig játékunk tartott. Megérte? Megéri? Ki tudja.... A játék ko...

Az iskolában várod, mikor húzza már meg a copfod, de közben látványosan utálod. Kamaszként órákat állsz a tükör előtt, hogy felpróbálj száz ruhát és eltüntesd a pattanásaidat. Mikor jön az első, a nagy, mindenkit elfelejtesz, megszűnik létezni a világ.  Mikor először csalódsz, sírsz, és azt hiszed, sose lesz már szép és rózsaszín semmi sem. Aztán múlnak lassan az évek, éled az életet, sok minden l esz fontosabb vagy kevésbé fontos, átértékelődnek a dolgok. Ám ugyanúgy várod, hogy meghúzza a copfod, vagy legalább rád nézzen egy pillanatra, úgy, ahogy azt te reméled. Persze már nem utálod látványosan, inkább úgy teszel, mint akit nem érdekel, még a léte sem. Szétdobálod a ruháid, mielőtt elindulsz, vajon melyik lenne a legelőnyösebb, mi rejti el a hibákat és mi emeli ki a szépet. Már nem a pattanások, hanem a létező vagy képzelt ráncok miatt állsz a tükör előtt órákig. És amikor ott van, ott áll előtted, bizony megszűnik a világ létezni. Megszólalni nem tudsz, értetlenül néznek rád a...

Annyiféle pasi van.  1. Van az, amelyikkel ha hajótörést szenvednék egy lakatlan szigeten, inkább gyorsan keresnék egy fürt éretlen banánt. 2. Van az, amelyik elől inkább átúsznék a következő lakatlan szigetre, mert félnék, hogy egyszer csak elalszom, és.... 3. Van az, amelyik csak annyit tud mondani, hogy "húbammeg", de addig jó, amíg utána a sziget másik oldalán hajtja álomra a fejét. 4. Van az (amelyik szerintem nem is létezik), aki miatt léket ütnék suttyomban a hajó fenekébe.

Mennyire tudunk örülni, ha egy-egy bejegyzésünk, képünk, viccünk kap egy lájkot, ugye? Megnézzük, ki nyomta és máris örömködünk egyet. Vagy nem. Nem, ha elgondolkodunk azon, hányféle lájk is létezik. A legszánalmasabb az önlike. Saját magukat lájkoló kis tinik érthetetlen exhibicionizmusa és éretlen felnőttek siralmas próbálkozása, mely megnevettet, majd maga után húz egy csomó más lájkolót, mondván: hadd örüljön, szegény! Édes a nyerő lájk. Lájkolni egy oldalt, egy cikket, hogy nyerjünk valamit. Nincs is ezzel baj, ha tényleg érdekel az oldal, ha szeretnéd a nyereményt, mert szükséged van rá vagy csak jó. De szánalmas, ha csak azért, mert....dögöljön meg a szomszéd tehene is, nehogy már ő nyerje. Vagy mert neki jár a nyerés. Mindegy mit, neki kell! Vannak a kért lájkok, ha valaki nyerni akar valamit. Amíg ismerősök, barátok tesznek szívességet, nincs is baj. Kevéssé korrekt ugyan, hogy ha valakinek tudatosan nincs ötezer ismerőse, akkor kisebbek az esélyei, de ezzel számolni kell. Nép...

A nyár a menekülés időszaka. Menekül mindenki. El a városból, el a hétköznapok monotonsága elől, el az unalmas élete elől. És aki teheti, el az országból. Inkább nem eszik hetekig, inkább nem megy el sehová hétvégéken, csak hogy nyáron a horvát tengerparton vagy Bibionéban süttethesse a hasát. Mindegy hol, csak országhatáron túl. Mert ez trendi. Mert elmondhatja,  hogy külföldön nyaralt. Hogy milyen áron, az oly' mellékes. Holott a városát sem ismeri, ahol él, sőt, sokszor még az utcát sem, ahol lakik. Mindig csak rohan előre, földre szegezett szemmel, és sose néz fel. Vagy ha mégis, csak szemmagasságig. Szemmagasságban pedig Szeged ugyanolyan, mint Debrecen vagy Győr, a Velencei tó pedig akár a Balaton. Fásult arcok, sosem mosolygó szemek és szürke házfalak. Kékeszöld víz, partján punnyadó, söröző, lángost zabáló testek. Pedig ha felnézne, ha ráérne nézni, csodákat látna. A határokon belül, de még a saját utcájában is. Ha még feljebb nézne, olyan dolgokat venne észre, amikről...

Játék az egész élet. Játszik itt mindenki mindenkivel. Baráttal, ellenséggel, ismerőssel és ismeretlennel, családdal és szeretővel.  És játszik mindenki mindennel. Szavakkal, érzésekkel, gondolatokkal.  Őszintének hiszi magát és nyitottnak, mégis ahelyett, hogy kimondaná, amit érez, amit gondol, kis játékba kezd. Játszani kezd a szavakkal és a gondolatokkal. Azt hiszi, így nem bánt meg senkit, azt  hiszi, így megkímél másokat, holott pont így okoz sebeket. Kicsiket vagy nagyokat, fájókat vagy csak sajgókat - végül is mindegy. Őszintének hitt kicsi játékokkal, apró óvatoskodásokkal, hátulról jövő, bal-fület-vakarok-jobb-kézzel trükkökkel rombol le érzéseket másokban és segít nekik a falak felhúzásában. Egyre több fal felhúzásában, amibe aztán nagyokat rúghat, ha már nem jut át rajta. Nem gyorsan, kicsit sem. Nem belerúg a másikba, nem beletép a bőrébe, hogy fájjon, mert az gyorsan múlik és hamar elfelejtődik. Nem. Lassan, egyenként szúrva a játék-sebeket. Mindig csak egy ...

Szánalmas ez a világ. Azt mondják, aki nincs a facebookon, annak nincs élete. Ha meg ott van, előbb vagy utóbb vita, veszekedés lesz. Valakivel, bárkivel, mindegy kivel. Mindenkinek egyszer nekiesik valaki, fikázni és mocskolni kezdi. Olyan jó is ez, olcsóbb, mint a cirkusz. Mindenki elhisz mindent, mindenki állít mindent, bátran, hiszen nincs tétje. "Téglák", "besúgók", "alkeszek", "lecsúszottak" lesznek azok, akikkel épp vita alakult ki, mocskol mindenki mindenkit, de igazolást a vádjaira már senki nem keres. Nem érdekli senki véleménye, senki gondolata. Igaz minden hír, igaz minden kép, igaz minden fake.  Megfelelési kényszertől szenvednek, de sokszor azt sem tudják, ki is az, akinek vagy akiknek az elismerésére vágynak. Akinek meg kell, ott a háttérben csak röhög a markába. Hiszen minden óriás mögött ott áll egy törpe. Csak lehet, észre sem veszed.

A negyven feletti nőket lőjük le, ugye?  A negyven feletti nők már nem jók semmire. Számukra már nincs munka, mert öregek. Mert a gyereknevelés miatt tapasztalatuk sincs. Mert nem mutatnak jól a recepciós pult mögött és nem tetszenek a vérbő főnöknek. A negyven feletti nőknek nincs szexuális életük. A férjük rájuk unt, a szeretőjük is fiatalabbat keresett. Nincs alternatíva, mindenki mást keres, f iatalabbat vagy öregebbet, de őket senki nem akarja. Öregek a harmincasnak, a negyvenesnek, de még az ötvenesnek is. A negyven feletti nők mellett elrohantak az évek. A férjük lecseréli őket egy fiatalabbra, feszesebb bőrrel, és szép lassan egyedül maradnak. Társas magányban vagy magányosként társaságban? Végül is mindegy. Lassanként már saját maguknak sem kellenek. A negyven feletti nők hosszú-hosszú éveken át csak mondogatták: "majd". Majd ha a gyerekek felnőnek, majd ha a karrieremet felépítettem, majd ha már lesz elég pénzem, majd, majd, majd.... Aztán rájönnek, a majd sosem jön...

Az igazság a valóság és a tudat megfelelése egymásnak. De vajon hány igazság létezik? Természetesen mindenkinek a sajátja. Ám egy többszereplős játszmában az igazság a sok szereplő által vélt valóság és önnön tudatuk egyvelege, nem pedig egyetlen egyén saját, vélt vagy valós igazsága. Mindig van egy viszonyítási alap, amit célszerű nem figyelmen kívül hagyni, és mindig vannak egyéb tényezők, amik szintén nem mellékesek. Így hát az igazság nem más, mint részben egyszerű matematika: a sok kis igazság felszorzása, elosztása, összeadása és kivonása, majd egy végső egyenleg.  A magunk igazsága mindig szép és jó, de ha nem akarunk kurvára egyedül maradni, hát hallgattassék meg a másik fél is.

Már az iskolában is mindig a tanár volt a szemét, ha egyest kaptál. Sosem te, aki nem tanult, aki inkább végigbulizta az estét vagy csevegett a barátnőjével. Csak a tanár. Mikor elváltál, a férjed vagy a feleséged hibájából történt, mert te bizony mindent megtettél a közös nagy boldogságért. De az a szemét, az félrelépett, megcsalt, nem kommunikált, csak a gyerekkel törődött, míg te a beled kidolg oztad. (Mindig a helyezthez illő húzandó alá.) Mi van ma? Ugyanez. Kirúgnak a munkahelyedről, de csak és kizárólag a főnök a köcsög, véletlenül sem te, aki esetleg nem végezte jól a munkáját, aki alkalmatlan volt rá, de ezt magának be nem vallotta volna. Elhagynak barátok, akiket elárultál és akiknek csak hazudtál, de ők a hibásak és sosem te. Nem te, aki persze a szíved-lelked kitetted a másikért, miközben vártad a glóriát és a hallelluját. Olyan könnyű hárítani, annyira egyszerű mindig mást okolni. Pedig régi és igaz mondás: egy érme mindig kétoldalú. Nem ő cseszte el és nem te. Együtt. Min...

Emberi kapcsolatok és a nevetés. Mert az utolsó, a nagy nevető mindig Isten. Én csak mosolygok. Mert a mosoly mindig a jellemre vall és mindig bonyolult lelkiállapotot tükröz.  A mosoly annyiféle lehet: kaján, cinkos, dévaj, ijedt, elnéző....de sorolhatnám még napestig. Így hát mosolygok. Mosolygok olyankor is, amikor körülöttem az emberek csapkodnak, dühösek, őrjöngenek, dacolnak, vagdalkoznak,  ne adj' Isten, gyűlölködnek. Mosolygok, amikor odavágják a fejemhez egy vita során, hogy "akkor én téged töröllek". Mosolygok, kicsit értetlenül és kicsit sajnálkozva, mert az én értéktáramban az emberi kapcsolatok alfája és omegája nem a facebook. Mert ha én valakit törlök, azt az életemből törlöm. Nem a facebookról vagy nem csak onnan, de legkevésbé sem a szívemből. A szívemben mindig megmarad, rágondolva pedig az ajkamon feltűnik majd egy kis mosoly. Szánakozó, beletörődő, elnéző, megkönnyebbült, vagy akár gonosz. Ez a mosoly jelzi az igazi törlést, nem pedig a legördülőben ka...

Sokszor gondolkodtam már azon, hogy saját, külön bejáratú szótárt kellene magamnak készítenem. Lehet, hogy bennem van a hiba, de számomra már elveszítették értelmüket az olyan szavak, mint például a "barátság". Nem tudom értelmezni és nem azért mert nem ismerem a jelentését. Éppen azért, mert ismerem és tudom, mit jelent számomra ez a szó. Csak éppen mindenütt mást látok. Itt mindenki örök barát,  nagy kiállással, odaadással. Készülnek az örök barinős szelfik, mennek a nagy, örök barátok együtt inni és kocsmázni. Kiállnak egymásért, összevesznek a fél világgal. Odaadják mindenüket a másiknak, pénzt, paripát, fegyvert tolnak a segge alá, csak hogy elmondhassák országnak-világnak, mekkora nagy és örök barátok ők. A fél világ álmélkodik a nagy barátságokon. Egy ideig. Az első vitáig, ami akkor jön, ha éppen nincs se pénz, se fegyver, se paripa, amikor már valami nem működik a baromi nagy barátságban. Amikor éppen nem fussa egy sörre a kocsmában, éppen ugyanaz az utolsó darab kel...

Gyerekként azt tanították nekem, sok olyan dolog van, amit otthon szabad, utcán nem, mert az közterület. Otthon turkálhatok az orromban, pukizhatok, büföghetek, de ezeket közterületen nem illendő tennem. Azt is mondták az őseim, hogy közterületen nem illik enni és inni. Azért vannak a presszók, pékségek és egyéb helyek, hogy ott oldjam meg. Azóta is fegyelmezetten viselkedem, enni nem szoktam, inni is csak vizet vagy üdítőt viszek magammal. Elmondták nekem, hogy közterület a z, ami az utcán van, a házon, lakáson kívül, szóval ott illik viselkednem és az együttélés íratlan szabályait betartanom. Manapság meg különösen, mert sok a kamera, szóval ha a seggedet vakarod, a fél világ nézi. Tegnap az Erzsébet téren igyekeztem viselkedni, nem túrtam a nózim és nem vakartam a fenekem, mert közterületen voltam. Nem ettem és nem ittam alkoholt Egy parkban, ahol sok ember igyekszik jól érezni magát, próbáltam pár fotót készíteni. Igaz, a fiatalok nagy része alkoholt iszogatva és két pofára zabálva...

Részlet egy facebook posztból: "...idén tavaszra sem sikerült megtanulniuk egyeseknek az "azért hívják a cicanadrágot cicanadrágnak, mert cicáknak kell hordaniuk nem teheneknek" című leckét." A cicanaci az élet azon apró részlete, amitől agyfaszt kapok. Először azért, mert magától a szótól rángógörcseim vannak. Egykoron, még gyerekként - nem ma volt - nagymamám vastag, kötött cicanacikat (macskana drág, kötött, lábfej nélküli harisnya, stb.) erőltetett rám minden hideg napon, amitől mindennek éreztem magam, csak lányosak nem. Ráadásul a nadrág alatt még kényelmetlen is volt, szoknyával idétlen - minden, csak nem szép. Minden, csak nem jó. És csúnya. A mai cicanacik - nem szebb, kicsit sem magyaros, de számomra az emlékek miatt tolerálhatóbb néven legging-ek - sokkal szebbek, színesebbek, csicsábbak. Az ifjabb nemzedéket rossz emlék sem köti hozzá. Hordja hát boldog és boldogtalan, olyannyira, hogy lassan már tán a metroszexuális fiatal férfiak számára is elfogadott ...

Az előző bejegyzést megosztotta egy ismerős. Kevés "lájkot" kapott, ezt írta hát alatta: "se az nem jó aki írta...sem az amit írt...szarügy...de attól még ez az igazság". Ugye, hogy igaz? Aki írja, nem lehet jó, hiszen kimondja, ami esetleg rossz, és az igazság sem lehet jó. Sosem lehet jó. A sokat mantrázott hazugság ugyanis nem fáj. Az kellemes, könnyű elhinni, nem igényel gondolkodást, logikát.  Főleg nem igényel a tévedés beismerését és netalántán bocsánatkérést. Kényelmes, ahogy a lájkok nyomkodása is. Katt, és kész a vélemény. Ám az igazságon már el kell gondolkodni. Az kellemetlen és néha fáj is. Rossz érzés ám, ha rájövünk, mennyire nincs igazunk, hogy mekkorát tévedtünk! Ami fáj, arra nem nyomunk lájkot, mert nem akarjuk viszontlátni. Ami fáj, ami nagyon igaz, azt a legjobb kitörölni, ne is kelljen vele szembesülni. Mert mi is a lájk? Katt és katt, egyik a másik után, egy tovagördülő hírfolyamban. Képek, szavak, gondolatok és pillanatok, amík belemosódnak a...

Úgy szeretem ezt a facebook-ot. Itt ideális világban élünk. Mindenki megvívja a maga kis harcát, harcait, folyton győzedelmesünk, fejünk felett már a turul repül és eltöröltük Trianont. Persze csak képletesen, amúgy a fotelból. De itt mindenki kurva nagy magyar, hiszen tele a fala turullal, Árpád-sávval, némiképp időnként keveredve Szálasi és Hitler idézetekkel, de szerintük ez is elfér a tarsoly  mellett. Mindenki megvívja a harcot Erdélyért és Felvidékért, küzd és vív - a fotel melegéből, hideg sörrel a kezében. Szeretem ezt a szép, idealizált világot, ahol Stan és Pan is délceg dalia, aki nemzeti rockra rázza a kordont - persze csak a koncerten. Szeretem, hogy lehet venni szép, Nagy-Magyarországos pólót, persze egy oldalon a szvasztikával és a sarló-kalapáccsal, ha netán valaki identitászavarban vagy megfelelési kényszerben szenvedne. Szeretem, hogy a kicsi, a nagy, a kövér, a sovány, a beteg, az egészséges, a nyomorult, a büszke, a gazdag, a szegény mind egyformán nagy szájjal ...

Annyira belejöttek az emberek a rohanásba, a pozíciókért és a helyekért folyó versenybe, hogy már az egyszerű, hétköznapi események során sem képesek enélkül élni. Ha kell, ha nem, vívnak az elsőségért, ezzel indul és zárul a nap. Reggel, pékség, ami szinte üres még. Két eladó lány várja minden nap hajnaltól a vendégeket, vevőket, gyorsak és ügyesek, hosszú sorok sosem kígyóznak. Megállok a kocsiv al és kiszállva egy átható tekintetet érzek magamon. Fiatal lány halad a pékség felé, közben feltűnően és áthatóan engem figyel. Szinte felméri a távolságot, ki mikor ér oda - persze egyszerre sikerül. Keze rácsap a kilincsre - nehogy már én nyissam az ajtót -, megdicsőült arccal rám néz és berobog. Boldog, mert úgy érzi, nyert, hiszen ő lépett be előbb. Fel sem tűnik neki, hogy a két eladó egyszerre kérdezi, mit kérünk, egyszerre kapjuk az árut és egyszerre fizetünk. Akkor kezd eszmélni, mikor én előbb lépek ki az ajtón, és mire azt behúzza maga után, már a kocsimban ülök. Pedig nem sietek, ...