Moncsi agymenései

Valamikor nem is olyan régen még szerettem az őszt. Vártam a napsütést, belefeküdtem a lehullott avarba és szimatoltam az elmúlás illatát. Nem féltem tőle, mert tudtam, lesz feltámadás. De ma már tudom, Nagypéntek nélkül nincs feltámadás. Kell a Nagypéntek, és kell a hit. Hinni valamiben, akármiben. Mindenkinek mást jelent a Nagypéntek. Már nem szeretem az őszt. Már csak látom, de láttatni nem tudom a színeit, azokat a csodálatos, beazonosíthatatlan, a színek széles skáláján nevet soha nem kapó színeket. Állok az ablaknál, nézem, csodálom, de képtelen vagyok megmutatni. Az ősz a láttatás nélkül nekem már a halál. És valamikor a tavaszért is rajongtam. Angyalkát játszottam a lehullott szirmokban, mint más a hóban teszi, lestem a cseresznyefa virágzását, az orgona nyílását, ámultam a virágok illatos létét. Csodáltam a feltámadás szépségét, illatát, meséjét, az újjászületés örömét. Mert még hittem Nagypéntekben és tudtam, egyszer lesz feltámadás. Igen, akkor még hittem,...

"A hazugságok simák és készségesek. Az igazság kemény, tele durva szögletekkel. Csupán ritkán segít bárkinek is." De mi az igazság? Kinek mi a maga igazsága? És ez vajon változik? Lehet, hogy ma így gondolom, holnap majd úgy, és a magam igazsága szélkakas módjára pörögve változik a helyzetnek megfelelően? És vajon miért keressük az igazságot? Ha keressük, kiét keressük? A magunkét vagy a másét? Tudjuk, hogy az igazság sokszor fáj, és mégis azt akarjuk? Vagy nem akarjuk, de m egkapjuk, bele a pacekba, hadd fájjon, hadd öljön, hadd pusztítson? Vagy vágyunk a hazugságra, mert az valóban sima és készséges? De meddig tud az lenni, meddig tud jó lenni egy jól elhelyezett hazugság? Amíg ki nem derül az igazság? És ha kiderül is, tudjuk-e, az kinek az igazsága? Netalán azon túl is, mert az igazság mindig büdös, és nem kell az orrfacsaró szag? Mert kell a fény, és éppen ezért kell az igazság. De az igazság fénye fájón vakít, és sokszor sebeket éget a bőrbe, beleég a r...

Vannak igazságok, amelyek hirtelen, napvilágra kerülve marha gyorsan hazugsággá változnak. Legalábbis annak szemében, aki számára ez valaha igazság volt, és aki félt attól, hogy az ő igazsága valaha kiderülhet. Aztán mikor a fránya nagy igazság kibukik, a korábbi szeretet gyűlöletté válik, a volt barát ellenséggé, az egykori szerető ördöggé. Mert az igazsággal megküzdeni nem könnyű, főleg nem, ha hazudtunk róla. Mert valamiért úgy éreztük, hazudnunk kell. Mert kínos lett voln a az egykori igazság, és fájdalmas vele a szembenézés, megalázó a feltárás. Igazságot hazugsággal rejtegetni azonban sokáig nem lehet. Bár lehet, hogy más a te igazságod, mint az enyém, de a hazugsággal fedett nagy fene valóság felülír minden igazságot. Mert kettő, három, vagy akár több igazság felett ott lebeg mindig a büdös nagy valóság. És hiába fáj az igazság, még mindig feledhetőbb és emészthetőbb, ha nem tűzdelik tele - rejtegetendő és eldugdosandó, eltagadandó és elhazudandó - kényszeredet...

Vannak játszmák, aminek csak vesztesei lehetnek. Vannak játékok, ahol soha nincs győztes. Mert győzni csak tiszta játékban lehet. Hazudva, lopva, csalva nem megy. Olyankor mindenki veszít. Veszít a vesztes, hiszen ellopták tőle a győzelembe vetett hitet, a tiszta játék reményét. A hazugsággal, a csalfa játékkal esélye sem lehetett a győzelemre. És veszít a győztes, mert sosem tudja meg, vajon ha tisztán játszik, nyerhetett volna-e. Soha nem tapasztalhatja meg, milyen emelt fő vel elbukni, és milyen méltón nyerni. Egyetlen tapasztalása a csalás és a hazugság öröme lehetett. De a legnagyobb vesztes mindig a kibic. Mindig az, aki figyeli, vajon merre mozdul a játék. Lesi, ki nyer, és ki veszít. Ő bukja a legtöbbet, mert bár lehet, hogy ő lesz az igazi nyertes, hiszen nem lopott, nem csalt és nem volt hazug, elveszti hitét és reményét a tiszta játékban, az őszinte szavakban és a mesék csodájában. Elveszti hitét, hogy mehet a játszma hazugságok, csalás nélkül is. Hát tanulj m...

Manapság trendi a hazugság. Komplett életet hazudnak maguknak és a külvilágnak az emberek. Először hazudnak szép arcot, ránctalanul, gondtalanul, trendire sminkelve az arcoskönyvön, hazudnak karcsú vagy éppen sportos testet, meseszép, lírai, idézetekkel feltupírozott lelket. Aztán hazudnak álomcsaládot, tökéletes gyerekkel, ideális férjjel vagy feleséggel. Hazudnak álomotthont, álommunkát és persze álomnyaralást. Hazudnak mesés életet a hitelből vett ájfon hatosról, a részlet re megszerzett laptop billentyűin pötyögve, közben a még mindig a bank tulajdonát képező plazmatévé előtt butulva. Odahazudják maguknak más boldogságát, közben megölve más hitét, mert dögöljön meg a szomszéd tehene, ha nekik csak hazudott, köd sem volt tehenük lehetett. Aztán szép lassan ezek a rém trendi, de nagyon mű emberek belepörögnek saját hazugságaikba, és maguknak hazudják mások szépnek hitt életét. El akarnak venni másoktól mindent, ami nekik jár, és amiről azt hiszik, többek lesznek tőle...

Mindig hittem a kimondott, a leírt szó erejében. Abban, hogy az emberek azért mondják, azért írják, mert úgy is gondolják. No persze nem a médiában, hanem csak szimplán, egymás között. A szürke, mezei, vagy éppen rózsaszín és álmodozó hétköznapokon. Hittem, hogy a kimondott szó őszinte, és ha nem hangzik el valami, annak nincs is jelentősége. Hittem, mert én mindig kimondtam és mindig leírtam. Őszintén, vállalva minden szavamat és minden gondolatomat.Minden soromat és minden pillanatomat. Ha nem volt igazam, bocsánatot kértem, és tovább is léptünk, mert tévedni lehet, de hazudni sose. Hazugul az ember nem hajthatja álomra a fejét, ahogy mocskos testtel sem fekszünk bele a tiszta ágyba. Hittem, hogy amikor Petőfi a tyúkanyóról írt, akkor arra gondolt, mi a fenét keres a kotlós a szobában, és hiába a sok magyaróra, meg verselemzés, semmi hátsó szándéka nem volt a sorokkal. Mert a leírt és a kimondott szónak ereje van. A tyúk bizony becuccolt galád módon a tiszta szobába. ...

A kontrasztok szülte hazug vágyak szemen köpik a legszebb érzéseket. Matekóra, hogy mi volt a nap. Dátum, melyhez görcsös a ragaszkodás. Mert megmagyarázhatatlan a hamisság, kibogozhatatlan a hazugság és soha nincs igazi megvilágosodás. Él a naptár, mert életre kelt és arcon röhögte az igazi érzéseket. A szavak kimondva súlytalanná lettek, leírva pedig mázsaként tarolnak át mindenen. Az asztalon pedig egyszerre életre kel egy kólás palack.... Táncol és énekel vadul, egy rég i slágert fúj szótlanul. Mondd, miért adtál reményt és oly sok álmot, ha mástól akartad a boldogságot. Miért a hónap, a nap, a sok mese. Miért a kontraszt, ha nincs is lényege. Miért a szó, ha úgysem igaz, és miért az érzés, ha kicsit sem fontos. A szemen köpött érzés visszadatálva még jobban fáj. Fáj, mert a mese soha nem valóság. A hazug álom az igaz, amit alátámasztanak a szavak. Mindegy, hogy tavasz vagy nyár. Nem a hónap számit. Csak a sok hazugság.... (2016.09.18.)

Gondolatok, érzések, szavak, gondolatok. Őszintén csengő, mélyen hamis mondatok. Maszk a smink felett, hazugul csillogó, játékos szemek. De játék az orosz rulett is, ezt ne feledd. Játék, amire az élet kényszerített, játszol itt és ott, amíg éled. Mert színház az egész világ, de sok benne a ripacs. Kevés a valódi érzelem és jóval több a harag. A gyűlölet megöl, de a hattyú halála mindig érdekes mese. Párharc a játék, ki a jobb színész. Győzni hogy ki fog? Az, aki őszintébben hazudik nagyobbat. Akinek sminkje felett a maszk nem kínai tucat, hanem igazi Pierrot-arc. Mert színész itt minden férfi és nő, de az élet az igazi rendező. A hazugság eszköz, de bőrödbe nő. Beleég, mint billog, és a tehén lelkén tőle fekélyes seb nő. De a seb fertőz és mételyez, a játék tőle pedig egyre nehezebben megy. Kérges lesz a maszk, és Harlequin máza a bőrödre ég, de alatta a szem mindig és folyton csak mesél. A könny a sarkában, az árok alatta, a fekete vonal - mind a múltat bámulja. Jövőb...

Síni soha nem késő. Sírni soha nem fáj. A fájdalom adja a sírás okát. Sírsz, ha szeretsz és sírsz, ha gyűlölsz. A mocskos szavak kegyetlen nagyot ütnek. A szeretet lebontja a falakat, de a potyogó téglák helyére a gyűlölet és a fájdalom betonból húz még erősebb védőbástyát. De van tüske, ami még a betonon is áthatol. Tüske, ami bárhol, bármikor átdöfi magát, aljasul és rém alattomosan. A könnyek pedig kimossák a sebet, marón, sósan és fájdalmasan. A seb tiszta lesz, de a helye örökre megmarad. A fájdalom pedig sosem múlik, csak tompul. Néha sajdul, aztán csillapszik kicsit, de a helye örökre ott marad. És szépen lassan betonkérget von a szív köré... (2016.09.07.)

Meséld a mesét! - kérte. Én pedig azt feleltem, hogy az igazi meséket nem lehet elmesélni. Azok csak úgy történnek. Aztán ott felejtődtem egy várban. Ültem a toronyban egyedül, magányosan egy szemét éj és nap után. Gondolkodtam és hallgattam a csendet. A rohadt nagy, nyomasztó csendet. És rájöttem, hogy senki nem keres. Hogy nem fontos, mi az én mesém, mi a te meséd, mert mindig van éppen fontosabb. Mindig a pillanat a fontosabb mindenkinek. Mindenkinek a saját meséje a fonto sabb. A kérdések, a sebekbe hulló apró és kivédhetetlen homokszemeket pedig rajtad kívül más úgysem látja. Se az enyémet, se a tiédet, se a másét. Senkiét. És még ha látná is valaki, úgysem érdekelné. Az már egy másik mese, saját hősökkel, sárkányokkal és gonosz boszorkányokkal. A saját meséink a várakban íródnak, kucorogva, csendet hallgatva, ottfelejtődve, megválaszolatlan kérdéseken, vagy éppen elfalsult, megnyugtatónak szánt, de hamisan csengő válaszokon agyalva. A saját meséink a sercegő, a...

Egész életünkben keressük a meséket. Sokszor jut kalandregény, máskor horrorba csöppenünk, aztán hirtelen lesz belőle édes-kedves kis leányregény. A valódi, hercegnős-királyfis mese nagyon ritka.Talán nem is létezik. Ki tudja.  Apró álom, amire minden kislány vágyik. Hercegnő szeretne lenni egy igazi mesében, fehér lovon jöjjön a királyfi. Persze ahogy nő a gyerek, jó már a nem fehér, és a nem ló is. Csak jöjjön, és legyen mese a regényekből, kalandregényekből, pornófilmekből . Írjon mesét vele valaki. Az a valaki. Persze néha azt hiszi a lány az út során, hogy igazi mesébe csöppent, néha, ha ritkán is, de hiszi, hogy eljött az ő meséjének ideje. Percekre, napokra tudja magát hercegnőnek érezni.  Aztán először a báli forgatag álarca hullik le, később - tán pont emiatt - a cipellője vész el a rohanásban. Majd leesik a korona a fejéről, és egy idő után már az a fránya ajtó sem nyílik ki előtte. A meséből röpke pillanat alatt rongyosra olvasott ponyva lesz...

A hazugság egy nagyszerű történet, amit valaki mindig elront az igazsággal. Apró, kicsi hazugságokból áll össze a mese, amit nem is hiszünk hazugságnak. Amiről sose valljuk be magunknak sem, hogy hazugság. Egyszerűen csak azt hisszük, a füllentés jobb, mint az igazság. Jobb, mert az, akinek mondjuk, megnyugszik tőle. Elhiszi, és megbékél. Mert az nem fáj. Mert az igazság bizony gyakran fáj.  Aztán szépen kerekedik a történet, lesz belőle szirupos, mesés csoda. Felhőcskék, nap sütés, rózsaszín szemüveg, hab a tortán. Az életnek nevezett, mesének hazudott kupac. Apró, hazugság-szemcsékből összeálló édes, mesés torta.  De a tortába egyszer úgyis bele kell harapni. Nem tudod róla mindig csak a cukormázat eszegetni, és a marcipán is hamar elfogy. A kimondatlan, hazugsággá összeálló kérdések, a félelemből vagy megnyugtatásként elsuttogott nem-igazságok csokigyöngyei pedig sercegnek a fogunk alatt. Recsegnek, ropognak, és fájnak. A színlelt igazságok és a kimondatl...

Alexander Graham Bell, gyűlöllek. Mert miattad nem megy az elengedés. Telefonok sorban az asztalon, némán feketéllenek. Színes a tok, ragyog a trendi készülék, mégis fekete és hangtalan. Akkor, régen még volt mire várni. És amikor megérkezett egy levél, láttam mindent. Láttam, remegett-e a keze annak, aki írta, láttam, cseppent-e könnycsepp a papírlapra. Láttam a gondolatait a kis rajzokon át, és láttam a szívét az áthúzott szavakon át is. És jó volt a találkozás, mert várhat tam a "nagy pillanatot", amikor a szembenézés mindenről mesélt. Szeretetről, gyűlöletről, közönyről. Érzésekről és emberekről. Arcok és szemek, mozdulatok és rezzenések meséltek. Mesélhetne a hang is, de torzít a telefon, és nincs mögötte arc, és nincs mögötte gesztus. És mégis vársz. Várod, hátha csörög, hátha pittyeg. Hátha megszólal egy hang, vagy érkezik pár semmitmondó sor. Ami már soha nem lesz levél, de mégis várod, mint kiskutya az odavetett koncot. Bell papa, miattad n...

Ha lennél az, aki, nekem mindenem volnál. Vagy mégsem. Ha én lennék az, aki, ha mernék, ha bírnék lenni az, aki, akkor talán jobb lenne. Jobb lehetne.  Akkor talán a mindened lennéd, és te a mindenem lennél. Vagy lehet, még jobban félnénk. Félnénk, mert mindig voltak, lesznek ránk kövült, rohadt maszkok. Maszkok, amiket félteni kell. Amiket féltve óvunk a reggelektől. Mert reggel kivillanhat egy apró, pőre bőrdarab. A pőre arc. Menekülünk a magányos éjszakákba. Mosolygunk és mondunk szavakat, tompán cseng a maszkok alatt. Nincs odabújás, nincs összebújós szerelmes éjszaka. Csak a félelem. A rettegés, hogy látható lesz a puszta arc. Félelem egyetlen pillanatnyi pőreségtől. A meztelen arctól. És nem mondja, hogy ébredj. Sose szól, hogy most ébredj. Riasztó láz, szárazan izzó test, ébresztő, felriasztó vészcsengő. Megébreszt, ha hibáznál, ha ott maradnál, ha odabújnál. Ha együtt maradnánk. És nem szól, nem fogja meg a kezem. Mert ha lennék az, aki...Ha mernék m...

Azt gondolom, a nők minden ruhadarabjának van története. Minden blúzhoz, szoknyához, de még a fehérneműkhöz is tartozik egy-egy sztori. Egy történet, amit nem felejtünk el. Unalomból vett göncök, soha nem hordott blúzok, amivel egy szakítás után vigasztalódtunk, szigorúan a fodrász kreálta új frizura után. Nadrág, amire rábeszélt a barátnőnk, hogy kerekebb lesz a popsink, és jobb nőnek érezzük magunkat. A szép, csipkés szett, szigorúan push-uppal, amit egy nagyon fontos randi ra vettünk, bár arra már nem emlékszünk ki volt az est alanya és hogyan végződött. Vagy igen, csak inkább be sem valljuk, még magunknak sem. Az állásinterjúra beszerzett blézer, ami akár egy szép karrier kezdete is lehet. Vagy nem. De emlék. Aztán vannak az ajándékba kapott cuccok. Bizsuk, táskák, üresen álló, de soha ki nem dobható emlék-parfümök. Néhány ajándék póló egy párizsi útról, ami romantikusnak indult, aztán ki tudja, mi lett. A barátnőtől kapott rém giccses, de sok röhögést felidé...

Miért bánnád meg, amit tettél? Minden okkal történik az életben. Az okot keresd, ne azt mantrázd, megbántad. Minden kedves vagy bántó szó, minden lopott csók, minden egyéjszakás kaland, minden rúgás és simogatás mögött van egy ok. Minden azért történt, hogy tanulj belőle. Azért, mert akartad, hogy megtörténjen. Hogy kimondd, hogy megtedd. Ne bánd meg, mert felesleges. A megbánás nem teszi meg nem történtté, nem leszel tőle se szent, se angyal. Nem lesz jobb, ha sajnálod, ha szégyelled és vezekelsz. Éppen csak pokollá teszed a saját életed. Miért nem azt mondod magadnak: megtörtént, mert meg kellett történnie. Megbántottam, belerúgtam, de csak azért, hogy utána kedves és simogató lehessek. Mert így kellett lennie. Megcirógattam, megcsókoltam, mert akkor és ott arra volt szüksége, még ha nekem nem is. Vagy épp azért, mert nekem akkor és ott az kellett. Elvettem, amit akartam, mert nekem akkor és ott az volt a jó. Miért nem te magad vagy fontos magadnak, és hagyod, hogy az élet...

Van a fiamnak egy barátja. Értelmes, okos gyerek. Érettségi után simán felvették volna egyetemre, de ő szakmát akart tanulni. Az volt az álma. Lett belőle szaki, aranykezű gyerek. És imádja, amit csinál. A másik egyetemre vágyott, nagy kocka a szentem, de igazi kis zseni. Neki ez az álma, és tudom, valóra is fogja váltani. Van olyan haverja, aki egyszerű, butuska srác, de ami a keze ügyébe kerül, arannyá válik. Igazi, régivágású szaki, modern köntösben. Imádom a srácot. Az u tca nevelte, kőkemény kis élete volt, mégis ember lett belőle.  Aztán van ismerősöm, aki hivatásánál fogva szolgálta a hazát, és van, aki harcolt katonaként, olyan is, aki megsebesült, kemény helyzeteket élt át. Mégsem azt írja ki, harcedzett katona vagyok. És valahogy egyikük profilján sem az áll: iskolája az élet iskolája volt, vagy az, hogy foglalkozása gárdista. Pedig azt hiszem, őket ugyanúgy az élet iskolázza, foglalkozásuk pedig valamilyen módon - szakiként, diplomásként, katonaként,...

Azt mondjuk, gyűlöljük a sztereotípiákat. Hogy mi nem, mi sosem! Aztán ránézek egy piros cipő képére. A cipő gyönyörű, stílusos, elegáns. Csak éppen a kommentek a kép alatt elárulják: a sztereotípia bizony működik. Nehogy már egy jobboldali nézeteket valló ember, egy nemzeti érzelmű nő csinos és stílusos merjen lenni! Hogy merészel ilyen eretnekséget elkövetni?A sztereotípia azt kívánja, öltsön menetfelszerelést, és zsíros, lógó hajjal, tarsollyal oldalán védje a hazát. Aztán fotózok egy leányt. Divatos, minőségi ruhák, csinos arc, igényes, ápolt test. A leányzó egyébként művelt, diplomás, több nyelven beszél. Bármiről el lehet vele beszélgetni, van véleménye, kialakult világnézete. És mindemellett igényes és dekoratív. De a kommentek a kép alatt! Mert ha szép, ha bájos, és - Uramisten! - csinos is, csak retardált plázacica vagy konzumkurva lehet. Biztos pénzért árulja magát, és mivel még szőke is, hát tuti, hogy kő buta. De mi azért, ugye, gyűlöljük a sztereotípi...

Jó néha sírni. Kora reggel, amikor még csendes a lakás, de kinn már csicseregnek a tollasok és süt a nap, akkor még jobb. Megtisztít, kimossa belőled az összes fájdalmat, bánatot, és még magyaráznod sem kell senkinek. Nem kell elmondanod, miért potyognak a könnyeid, mert mindenki alszik körülötted, aki kérdezhetne. Mert lehet, te magad sem tudod megfogalmazni. Egyébként is, a válasz úgyis az lenne: csak. Mert van, amikor már annyira összemosódik, masszává áll minden, ami szar , ami fáj, ami bánt, hogy nem tudsz belőle egyetlen igazi okot sem kihámozni. Sok-sok pici ok, és ki a frász lenne kíváncsi a te litániádra? Csak sírsz, mert sírni jó. Sírni jó, sokkal jobb, mint a gyűlő, halmozódó, lassan túlcsorduló düh, harag, fájdalom, ami egyszer úgyis kirobbanna belőled. Hát robbanjon így. Egy csendes, reggeli sírással. Egy igazi, wellness hatású zokogással. (2016.05.06.)

A zene minden. Vannak zenék, amitől nevetsz, mástól sírni van kedved. Merengsz, magad elé révedve álmodozol, vagy elfog a félelem. Zenék visznek végig az életeden. A dal, amit édesanyád énekelt, amikor altatott, amit dúdolt, ha fájt valamid és sírtál. Az ovis dalok, amikor az első szerelem kezét fogtad a tornasorban. A dal, ami az első csóknál szólt, még akkor is, ha csak a fejedben szólalt meg, és körülöttetek a körúti villamosok zakatoltak. Az álom, az új, a mese dala egy k irálylánynak. Mert az a dal elnyomta még a kerekek kattogását is. A dal, ami a „közös dal” volt, amit zokogva hallgattál a nagy szakítás után. A szüzesség elvesztésének a dala, a fájdalom, az izgalom és a csoda együttes koncertje.  Aztán az esküvő dala, amikor a mese királylányából igazi királynő lett. A babavárás dallamai, melyeket ha meghallasz, még nagymamaként is a hasadra simul a kezed. Az altatók, amiket dúdoltál a gyerekeidnek, az édesanyádtól hallottak és mások, a fájdalomcsillapít...

Lassan harmincévnyi pasiügyi kutatásaim sosem érnek a végére. Sőt, naponta okoznak még mindig meglepetést, bár egy tény sosem változik: ezek folyton hazudnak. Na jó, néha csak egy kicsit, vagy lódítanak, netalán túloznak, árnyalnak – szóval fogalmazhatunk sokféleképpen. Sokszor nem is tudják, azt hiszik, így a jó, így a szép, és minden rohadtul rendben van. De hazudnak, ha kell, ha nem. Sokszor némán és csendesen, mert a félelem miatt ki nem mondott szóról azt hiszik, az sosem lehet hazugság. Mert nem tudják, hogy létezik a néma hazugság… Ráadásul annyira feleslegesen és átlátszó módon falsok, hogy az már sokszor komolyan mókás. Figyelni őket jobb, mint egy komédiát végignézni a tévében, hiszen örök, és könnyen követhető, akárcsak egy elcsépelt szappanopera. Néha változnak a nevek, néha van Hozéármándó vagy Lúízenrike, de mindig és rendíthetetlenül ugyanazok a húdenagymacsóéspokolijópasi karakterek, a menővagyokizgalmasélettel szerepek és az ehhez illeszkedő kellékek....

Az milyen, amikor csak ülsz, és firkálod egy lapra, hogy "hiányzol"? Amikor századszor nyomod be ugyanazt a dalt, amitől tudod, hogy sírni fogsz, és éjjel megint róla álmodsz, pedig nem akarod. Aztán rájössz, hogy annyira felesleges, és mégis annyira nagyon kell.. Mert már nincs kinek elküldeni a papírlapot. Nincs kivel együtt hallgatni a dalt. Mert nem volt facebook, se insta, de twitter se, amikor elment. Nem maradt egy kép, egy oldal, ahol emlékek vannak. Nem voltak közös szelfik, szerelmes üzenetek a cseten. De ott nagyon benn megmaradt, egy életre megmaradt. A kép, a hang, az illat. És néha elő tudod csalogatni, akármilyen régen is volt minden. Egy éjszakára, nagy többre. Talán egy életre. Mert ha van másik, következő élet, akkor lehet, hogy boldog leszel megint, úgy, ahogy addig a napig voltál. És ezért megengeded magadnak a luxust, hogy sírj, hogy beleüvöltsd abba a rohadt párnába, hogy hiányzol! Megengeded magadnak a boldogtalanságot egy percre, tízr...

Ahogy belenéztem a facebookba, meg kellett állapítanom, hogy ismét igen alacsonyan és tömött sorokban szállnak a nagy nemzeti atomfizikusok. A médiahírek olvasása/nézése pedig arról győzött meg, hogy a gerinc igencsak ritka képződmény manapság a magukat médiamunkásnak, újságírónak, fotósnak nevező egyedek körében. Ebben az országban, kérem, csak zsenik élnek. Itt mindenki ért mindenhez. A politika alapkövetelmény, abból már nyolc általános elvégezte után simán diplomázni tudna bárki. Olyan komoly meg- és bemondások vannak, hogy nem is értem, a kormányzat és hazánk összes, pozícióban levő politikusa miért is nem ezeket olvassa.   Lehetőleg munka helyett, nullahuszonnégyben!   Mindenki ért persze a közgazdaságtanhoz is, komoly érvekkel cáfolják és magyarázzák a pro és kontra híreket. Mert itt mindenki mindenkinél mindent jobban tud. Na és a kedvenc témám! Az „ittmindenkiújságíró”. Tény, aki már egy iksznél többet tud aláírás helyett biggyeszteni, az újságírónak hi...