Arcoskönyv. Erről szólna a dolog. Mégis....valahogy más lett. Hogy csak itthon vagy külföldön is? Nem tudom. De itthon nagyon más. Kezd elegem lenni abból, hogy itt mindenki rohadt nagy magyar, hazafi, honleány, harcos is, és amazon is, no meg betyár, de leginkább szószátyár. Koppány, Attila és Árpád lánya, fia, persze név és arc nélkül a nagyja. Felrak tetoválást és berúgást, persze kizárólag magyar pálinka okozta elhajlást. Csak Wass Albertet olvas, mert Rejtő Jenő származása miatt már nem kóser.
A másik oldal vörösben izzik, a csillagok nem az égen ragyognak, és József Attilán, Radnóti Miklóson kívül más költőt nem ismer. Hirtelen támadt vallási elkötelezettsége folytán posztjai már rég nem magyarul íródnak, és jó ideje nem boldog karácsonyt kíván.
De vannak még az "eladósok", ezek nagy része a lehúzós. És vannak a kéregetősök, akik elrejtőznek egy ál-arc vagy álarc mögé, és rohadtul illene sajnálni őket. No meg adakozni, mélyen zsebbe nyúlva, vagy az utolsó göncöt is odaadva. Tele vagyunk műtétre váró megsegítendő gyerekekkel, akiknek arctalan emberek kérnek adományt.
Valahogy már nem az az arcoskönyv, aminek lennie kellene. Magyarázat persze van. A munkahely nem tolerálja a nézeteket, a gyerek iskolája miatt kell az álca, és jaj, csak a férjem/feleségem/tánti/ángyi meg ne tudja. Gyártunk ideológiákat arra, miért nem vállaljuk saját magunkat, de az önmagunk felé is vallott hazugsághalomba belefulladva elfeledkezünk arról, nem mindenki hülye. Van, aki tudja, hogy be lehet állítani az arcoskönyvet úgy is, hogy se a főnök, se a tanító néni, de még apa, anya, tánti és bácsi se lássa. Sőt - és most csúnyát mondok -, meg lehet állni a posztolgatást is! Nem muszáj mindent kitenni, vannak dolgok, amiket szóban vagy privát üzenetben is meg lehet osztani. Nem kell minden oldalon Vazulnak, Koppánynak, magyar, székely és izraeli zászlónak, turulnak, kardnak, szvasztikának, csillagnak - ilyennek-olyannak, és miegymásnak fityegnie - persze arckép helyett.
Csak ez már nem divat. A divat a nagymagyarkodás, a multikultinagyvilágiarcoskodás
A másik oldalon, a netbarátok, az ismeretlen ismerősök között meg megy a siránkozás, ha valaki bedől ezeknek az arcnélküli arckönyveseknek. És divat a gondolkodás nélkül posztolgatás, az ideológia nélküli hitvallás-megosztás, az elkötelezettség nélküli márkamajmolás és a szükség nélküli siránkozás.
Mert aki valóban vall valamit - hitet, eszmét, miegymást -, az nem itt fogja azthirdetni. Az nem pakol ki naponta jelképeket, idézeteket és nem fotelharcosként áll ki elkötelezettsége mellett, veszett kutyaként leugatva, aki esetleg nem ért vele egyet. Az kiáll az utcára, és mint sokan, ott kínálja az újságokat, könyveket. Vagy elmegy, bekopog és térít, netán baráti társaságban, egy sör mellett osztja az észt és az igét. És az vállalja, ha elvtelen ugatását egy pofáncsapással jutalmazzák. Aki valóban eladni akar, tisztességgel és korrekt áron, az meri arccal hirdetni portékáját. Aki pedig valóban rászorul, annak nincs okostelefonja és internete, az nem kér, hanem megoldást keres.
A másik oldal vörösben izzik, a csillagok nem az égen ragyognak, és József Attilán, Radnóti Miklóson kívül más költőt nem ismer. Hirtelen támadt vallási elkötelezettsége folytán posztjai már rég nem magyarul íródnak, és jó ideje nem boldog karácsonyt kíván.
De vannak még az "eladósok", ezek nagy része a lehúzós. És vannak a kéregetősök, akik elrejtőznek egy ál-arc vagy álarc mögé, és rohadtul illene sajnálni őket. No meg adakozni, mélyen zsebbe nyúlva, vagy az utolsó göncöt is odaadva. Tele vagyunk műtétre váró megsegítendő gyerekekkel, akiknek arctalan emberek kérnek adományt.
Valahogy már nem az az arcoskönyv, aminek lennie kellene. Magyarázat persze van. A munkahely nem tolerálja a nézeteket, a gyerek iskolája miatt kell az álca, és jaj, csak a férjem/feleségem/tánti/ángyi meg ne tudja. Gyártunk ideológiákat arra, miért nem vállaljuk saját magunkat, de az önmagunk felé is vallott hazugsághalomba belefulladva elfeledkezünk arról, nem mindenki hülye. Van, aki tudja, hogy be lehet állítani az arcoskönyvet úgy is, hogy se a főnök, se a tanító néni, de még apa, anya, tánti és bácsi se lássa. Sőt - és most csúnyát mondok -, meg lehet állni a posztolgatást is! Nem muszáj mindent kitenni, vannak dolgok, amiket szóban vagy privát üzenetben is meg lehet osztani. Nem kell minden oldalon Vazulnak, Koppánynak, magyar, székely és izraeli zászlónak, turulnak, kardnak, szvasztikának, csillagnak - ilyennek-olyannak, és miegymásnak fityegnie - persze arckép helyett.
Csak ez már nem divat. A divat a nagymagyarkodás, a multikultinagyvilágiarcoskodás
A másik oldalon, a netbarátok, az ismeretlen ismerősök között meg megy a siránkozás, ha valaki bedől ezeknek az arcnélküli arckönyveseknek. És divat a gondolkodás nélkül posztolgatás, az ideológia nélküli hitvallás-megosztás, az elkötelezettség nélküli márkamajmolás és a szükség nélküli siránkozás.
Mert aki valóban vall valamit - hitet, eszmét, miegymást -, az nem itt fogja azthirdetni. Az nem pakol ki naponta jelképeket, idézeteket és nem fotelharcosként áll ki elkötelezettsége mellett, veszett kutyaként leugatva, aki esetleg nem ért vele egyet. Az kiáll az utcára, és mint sokan, ott kínálja az újságokat, könyveket. Vagy elmegy, bekopog és térít, netán baráti társaságban, egy sör mellett osztja az észt és az igét. És az vállalja, ha elvtelen ugatását egy pofáncsapással jutalmazzák. Aki valóban eladni akar, tisztességgel és korrekt áron, az meri arccal hirdetni portékáját. Aki pedig valóban rászorul, annak nincs okostelefonja és internete, az nem kér, hanem megoldást keres.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése