Moncsi agymenései

  A Demokrácia Cirkusza        Fellépnek: a Kommenthuszárok és az Átlagos Szavazó (aki mindig más) A porond közepén áll a demokrácia. Kissé megviselt, kicsit poros, de még mindig mosolyog, mert ez a dolga. Körülötte pedig ott nyüzsög a teljes társulat.   Először belovagol a Kommenthuszár, kezében billentyűzet, vállán morális fölény, és hangosan kiált: „Fáj ugye? Ez demokrácia!”   Majd gyors mozdulattal kioszt néhány jelzőt, mint cukorkát farsangkor, csak ezek ragacsosak, és nem édesek, hanem maróan savanyúak A produkció végén elégedetten bólint, hiszen a szabadság ma is győzött.   Utána színpadra lép a Liberalizmus Őrzője, aki gondosan elmagyarázza, hogy minden véleményt tiszteletben kell tartani, de azért utána azonnal hozzáteszi, hogy a másik oldal tulajdonképpen egy félresikerült történelmi kísérlet, amit jobb lett volna már rég bezárni egy vitrinbe.   A közönség tapsol. Nem azért, mert egyetért, hanem mert mindenki biztos benne, hogy most...

  Hatékony ellenzék, avagy a fizetés napja mint politikai teljesítmény       Az ország egy része türelmetlenül toporog, mint késő őszi buszmegállóban a 7-esre várók: „mikor csinál már valamit az ellenzék?”   És közben ott ülnek ők, a magyar politikai ökoszisztéma legkitartóbb növényei, akik minden hónapban pontosan tudják, mikor kell virágozni: fizetésnapon.   Mert hát csinálnak ők dolgokat. Nem is keveset. Felveszik a parlamenti fizetést.   Felveszik a bizottsági pótlékot.Felveszik a morális fölényt. És néha még a szemöldöküket is, ha nagyon fel kell háborodni.   A választás pedig? Az a négyévente megrendezett nagy társadalmi társasjáték, ahol a szabályok egyszerűek. Te elhiszed, hogy most majd más lesz, ők elhiszik, hogy te elhiszed, aztán mindenki megy vissza a megszokott szerepébe.   A politikai teljesítmény így egyfajta csendes művészetté válik. Olyan, mint a modern installáció, ahol első ránézésre nem történik semmi, de ha sokáig bámulo...

  A modern politika néha olyan, mint egy rosszul bekötött csaptelep, ami valahol mindig csöpög, csak nem ott, ahol keresnénk. És ebben a csöpögős univerzumban most Magyar Péter áll a középpontban, kezében képzeletbeli vízmértékkel, amivel egyszerre próbálja bemérni a valóságot és a saját narratíváját.       A történet szerint ő már előre tudta, hogy balhé lesz. Nem csak sejtette, nem csak megérezte, mint egy politikai szeizmográf. Tudta. Mert újságíró barátai szóltak neki, valahol egy félhomályos szerkesztőség és egy még félhomályosabb    Telegram-csatorna között, hogy Szerbiában készül valami a gázvezetékkel. Feszül a cső, morog a molekula, a geopolitikai kazán pedig túlfűtött.   És lőn: Orbán Viktor bejelentett valamit, majd Magyar Péter diadalmasan előlépett a politikai Nostradamus-jelmezben, hogy „ugye megmondtam”.   Csakhogy itt jön a finom kis törés a történet porcelánján.   Mert a narratíva következő felvonása szerint az egész nem is b...

  A nagy magyar autókereskedés: rozsda vs. totálkár       Képzeld el, hogy tizenhat éve ugyanazzal a régi, narancssárga terepjáróval jársz. Kicsit már füstöl, a klíma csak békemenet-üzemmódban fújja a langyos levegőt, a rádió meg beakadt egyetlen adóra, ami teli torokból üvölti, hogy a szomszéd falu el akarja lopni a pótkerekedet. Kényelmetlen? Az. Drága a fenntartása? Nagyon. Ám legalább tudod, hogy ha nehezen is, de elvisz a telekig, és ismered minden nyikorgását.   Ekkor begördül a telepre a "Megváltó" fantázianevű modell.   Kívülről csillog, frissen van polírozva, és olyan agresszív a hűtőmaszkja, hogy a parkolóban álló többi autó ijedtében behúzza a tükrét. De ahogy közelebb lépsz, észreveszed a hibákat. Az elektronika kiszámíthatatlan. A fedélzeti számítógép percenként mást mond. Egyszer azt írja, "Irány Európa", aztán hirtelen "Vissza a garázsba", majd váratlanul elkezdi rögzíteni a sofőr magánbeszélgetéseit.   A váltó? Egyszerűen brutális. Nem ...

  A pesti flaszter magánya, avagy a haladó lét elviselhetetlen könnyűsége       Nincs sanyarúbb, egyben dicsőségesebb sors ma a Kárpát-medencében, mint a magyar liberálisé. Miközben a világ kint dübörög, és a történelem kereke épp valahol egy kátyúban vesztegel, hősünk élete maga a háborítatlan, gluténmentes zen.   A reggeli rituálé   A nap nem a kakasszóval kezdődik – az túl rusztikus és kirekesztő –, hanem a zabtej lágy csobbanásával. Emberünk elmélyülten keni a vegánszendót, melynek íze leginkább a jól átgondolt újrahasznosított papírra emlékeztet, miközben a kislánya épp traktorosnak öltözik, ő meg elégedetten konstatálja, hogy a nevelés sikeres, a társadalmi nemek képlékenyek, mint a reggeli smoothie-ja.   A parki idill   Lent a parkban a menhelyi kutya (akinek neve természetesen valami ironikus, mondjuk „Kormány”) végzi a dolgát. Ez az egyetlen alkalom, amikor hősünk érintkezik a földdel, de persze biológiailag lebomló zacskóval a kezén, mer...

  Van egy különös vallás, amelynek nincsen temploma, mégis minden sarkon jelen van. Nincs szent könyve, de kommentmezők milliói zsolozsmázzák nap mint nap. Ez a mindenszarizmus, a világ legegyszerűbb világnézete, ahol minden rossz, mindenki hülye, és minden régen jobb volt – kivéve persze azt a régen-t, amire már senki sem emlékszik pontosan.       A mindenszarista nem pesszimista. A pesszimista néha téved, de a mindenszarista soha. Ő ugyanis nem a valóságot látja, hanem egy gondosan karbantartott, szürke szűrőn át szemléli a világot, amely minden eseményt automatikusan leminősít. Ha süt a nap, az baj, mert meleg lesz. Ha esik, az baj, mert nedves. Ha nem történik semmi, az a legnagyobb baj, mert „itt már semmi nem működik”.   Ez az ideológia azonban ritkán jár egyedül. Kézen fogva érkezik vele a mitománia, mint egy túlmozgásos kisöcsi, aki minden történetet egy kicsit nagyobbra fúj. A mindenszarista mitomán ugyanis nem egyszerűen elégedetlen, ő személyesen tanú...