Moncsi agymenései

Van az a pillanat, amikor az ember csak annyit lát, hogy Irán és Izrael között fegyveres harcok dúlnak. Majd tájékoztat a külügyminiszter, hogy a konzuli védelemről itt tájékozódhatnak, meg ha lehet, ne járjanak arrafelé mostanság hazánkfiai.       Ennyi. Egy száraz, protokollszagú közlemény, ami olyan, mint egy tűzriadó a bevásárlóközpontban. Nem esztétikai élmény, hanem információ.   Ámde ekkor felrobban a magyar Facebook, mint egy túltöltött szódásszifon.   A panel nyolcadikon, a BUBIV szekrénysor árnyékában megnyílnak a geopolitikai csakrák, és miközben a mikrohullámú sütő pittyeg, a pörkölt rotyog, megszületik az új világrend-elemzés: „Na, EZ IS AZ ORBÁN.”   Mert ha Irán és Izrael között lövöldöznek, az valójában egy bonyolult, többdimenziós sakkjátszma, amelynek gyökere a József Attila-lakótelepen található. A magyarázat láncolata precíz, mint egy IKEA-útmutató, csak éppen minden csavar máshova való. De van indok, hiszen Trump egyszer kezet fogott Orb...

  A kampányidőszakban a közélet néha olyan, mint egy avantgárd színházi előadás, ahol a dráma, a moralizálás és a marketing kézen fogva sétál be a reflektorba.        A szöveg pedig nem finomkodik, és a színész képes havi 40 000 elpusztuló ember tetemein átgázolva reklámozni önnön magát és társulatát. A hangerő maximumon, a színpad füstgépe dolgozik, a közönség pedig próbálja eldönteni, hogy tragédiát, vádiratot vagy beharangozót lát.   A kortárs közéleti performansz egyik sajátossága, hogy a morális monológ után gyakran jön egy finom jelenetváltás. Ilyenkor a reflektor fénye ugyanott marad, csak a háttér díszlete cserélődik. A drámai mondatok után hirtelen megjelenik a kulturális ajánló, mint egy elegáns függönyrántás, hiszen ha már katarzis, legyen premier is.   Ez a jelenség valahol a politikai pamflet és a színházi trailer határán lebeg. A retorika olyan, mintha opera lenne, a felháborodás epikus, a kommunikáció pedig egyszerre közéleti kiáltvány é...

  A politikában az igazság olyan vendég, akit mindenki meghív, de amikor megérkezik, hirtelen mindenki a kabátját kezdi keresni, mert sürgős telefonhívást kapott       A politikus tehát inkább biztosra megy. Olyan mondatokat mond, amelyek már bizonyítottak, amelyek túlélték a választásokat, a vitákat, sőt még a valóságot is.    Ezek a mondatok kopásállók, mosógépben moshatók, és kiválóan bírják a tényekkel való alkalmi ütközést. A választó pedig elégedetten bólogat, mert ismeri őket, mint a sarki kocsmában a törzsvendégek a hitelbe felírt fröccsök listáját.   Így alakul ki a politikai körforgás, amely leginkább egy kikötői verekedésre emlékeztet, ahol mindenki ugyanazokat a mozdulatokat ismétli, csak a szereplők cserélődnek, miközben a közönség pedig biztos benne, hogy most tényleg más lesz a vége. Spoiler: nem lesz. De legalább ismerős.   Az ország problémái közben türelmetlenül toporognak, mint egy vámvizsgálatra váró utas, aki tudja, hogy nála ...

  Sajnálom a politikusokat     Képzelj el egy átlagos politikust reggel hatkor. A tükör előtt áll, fogkefével a szájában, és halkan motyogja maga elé: „Igen, én vagyok a változás. Igen, a múlt héten, sőt tegnap is még elleneztem, most már szívből támogatom. Igen, a választók tényleg ezt akarják. Igen, a számomra kijelölt f@szságok logikusak és koherensek.”   Mert ez a meló. Nem elég kitalálni a baromságot, el is kell hinni. Mélyen hinni bennük, úgy, hogy a szem se rebbenjen, amikor a kamerába nézve azt állítja, hogy a benzinár-emelkedés valójában a klímaváltozás elleni hősi küzdelem része. Hogy a nyugdíjcsökkentés tulajdonképpen nyugdíjemelés, csak fordítva. Hogy a korrupció nem korrupció, hanem stratégiai partnerség.   És közben ott van a rettegés a tekintete mélyén, mert ha csak egy pillanatra is elengedi a gyeplőt, ha csak egy másodpercre is felvillan benne a gondolat, hogy „basszus, ez tényleg akkora hülyeség, hogy egy normális ember ezt el se hiszi” – akkor...

  A politikai rendezvények világában a technika egy különleges élőlény. Láthatatlan, érzékeny, és fő feladata, hogy csak akkor romoljon el, amikor a valóság túl kínos, és kellemetlenül halk lenne.       „Térerő-probléma miatt nem tudtunk közvetíteni” mondat magyarra fordítva azt jelenti, hogy „a valóság erősebb jelet sugárzott, mint a narratíva.”   A modern politikus ugyanis már nem csak beszédet tart, hanem adatokat is gyárt, mint egy lelkes pékség a kiflit, azaz frissen, ropogósan tálalja, de szerencsére nem látszik, hogy belül inkább levegő, mint tartalom.    A számok feszesen állnak a grafikonokban, a kommentelők digitális tapsvihart produkálnak, a közösségi tér pedig egy határozottan gondozott üvegház, ahol minden vélemény egyforma hőmérsékleten virágzik.   Aztán jön a fórum. Az igazi. Az élőszereplős változat. Az offline változat, ahol nincs algoritmus, nincs moderátorbot, és a kérdések nem előre beküldött Excel-sorok.   Ilyenkor a tech...

  A választások előtti időszak különös meteorológiai jelenség. Ilyenkor a humor, a szatíra fokozatosan kivonul a légkörből, mint a levegőből az oxigén egy rosszul szellőző sufniban. Az ember meg csak áll, telefonnal a kezében, és azon morfondírozik, vajon egy ártatlan macskás mém is politikai állásfoglalásnak minősül-e. (spoiler: nagy rá az esély)     Régen egyszerű volt az internet, a közösségi média, ahol posztoltál egy viccet, amin legfeljebb három ember megsértődött, kettő nem értette, a harmadik pedig elküldte a nagynénjének. Ma viszont minden bejegyzés egyfajta digitális aknamező. Elég egy rosszul időzített irónia, és máris megérkezik a kommentmező önjelölt haditudósítója, aki közli, hogy „ez nem vicces”, majd rögtön utána kifejti, hogy te valójában melyik birkanyáj titkos pásztora vagy, esetleg tagja a nyájnak pirosban/narancsban/kékben/zöldben bégetve.   A választások közeledtével a közösségi média lassan politikai szimbolikává alakít mindent. A capuccino fot...

  Megérkezett a választási évad, amikor a városok és falvak utcáin újra rajzanak a kopogtatócédulás zarándokok. A kapualjakban lesben állnak, a lépcsőházakban portyáznak, a postaládák körül köröznek, mint politikai galambok, akik nem morzsát, hanem aláírást csipegetnek.       A csengő pedig megszűnik használati tárgy lenni, és átalakul idegpróbává. Ők a demokrácia MLM-ügynökei, a lépcsőház saleses lovagjai, az ajtónyitásra szakosodott motivációs tréningek élő reklámjai.   És amikor ajtót nyitsz, ott állnak mosolyogva, kezükben cédula, tekintetükben az a sajátos hit, amely egyszerre emlékeztet hittérítőre, biztosítási ügynökre és frissen beszervezett call centeresre. Így egyben.   Külön fejezet a lelkes szektás aktivista, aki nem beszél, hanem sugároz. Ő az, aki soha nem kér, hanem meggyőződve vár. Ő az, aki nem vitatkozik, hanem felvilágosít, éppen ezért a beszélgetés vele olyan, mint egy politikai szabadulószoba. Bár tudod, hogy ki kell jutni, egyszerűen n...

  Komolyan sajnálom a politikusokat. Az ember azt hinné, a hatalommal jár a fény, a dicsőség, meg a jól fűtött szolgálati autó, nem beszélve a busás juttatásokról, ám ritkán beszélünk a szakma valódi terhéről: a napi szintű valóságtorzításról.         Mert képzeljük el, milyen lehet reggel felkelni, kávé helyett egy bögre narratívát kortyolni, majd egész nap olyan állításokat ismételni, amelyeknek a felét is csak egy csík után képes elhinni a mantrázója. A politikus ugyanis nem egyszerűen beszél, ő performál. Olyan mondatokkal operál, amelyek nem a valóságot írják le, hanem inkább egy alternatív univerzum képét adják, ahol minden adat rugalmas, minden tény opcionális, és a logika leginkább valamiféle luxusszámba menő dekor.   A legnehezebb mégsem a kimondás, hanem az arckifejezés. A mimika, a maszk.    Az a precíz, szoborszerű mimika, amikor valaki úgy mond el egy nyilvánvaló f@szságot, mintha épp a fizika alaptörvényeit ismertetné teljes hittel é...

  A fotelban ülő digitális keresztapa szemeiből az a fajta világfájdalom sugárzik, amely kizárólag a coelhoi és oravecznórai mélységű motivációs idézetek alatt jelenik meg, és főként akkor, ha a posztoló előzőleg éppen törölte a fél ismerőslistáját.       Az áruló ugyanis ma már nem történelmi kategória, hanem algoritmikus funkció. Ott lapul minden lájk mögött, minden „gratulálok” kommentben, sőt a passzív csendben is. Ha valaki nem reagál, áruló. Ha reagál, irigy. Ha túl gyorsan reagál, gyanús. A modern bizalom olyan, mint egy porcelán váza a lépcsőházban.    Mindenki fél tőle, nehogy nekimenjen, összetörje, de senki nem tudja, ki tette oda, azaz kit kellene utálnia érte.   Az irigyek mítosza külön iparággá nőtte ki magát. Ők azok a láthatatlan antagonisták, akik állítólag egész nap mások sikerein rágódnak, miközben a valóságban a legtöbben csak próbálják megérteni, miért lett nagy áttörés egy új profilkép és egy idézet fekete háttéren.   A fotel...

  A nemzetközi diplomácia új szintre lépett: a külpolitikai viták immár a toxikológia területére is betörtek. A legfrissebb diagnózis szerint Magyarország „energiafüggő”, sőt már a metaforikus rehabilitációs intézet felé tart, mert még mindig orosz kőolaj érkezik a csővezetékeken. Az ukránok fejvesztve üvöltik, hogy a magyar drogos. Energiadrogos.       A hasonlat kétségtelenül erős, sőt, már-már filmszerű. Látszik, hogy az elnök színész. Az ember maga elé képzeli, ahogy Budapest egy sötét sikátorban áll, kezében benzineskannával, miközben a háttérben komor hegedűszó szól.    Csakhogy a valóság ennél jóval prózaibb. Csővezetékek, szerződések, finomítók és gazdasági matek adják a valóság elemeit, bár tény, hogy mindezek kevésbé látványos, viszont annál makacsabb tényezők.   A retorikai piruett azonban itt nem állt meg, a diplomácia világában ugyanis mindenki ragaszkodik valamihez. Van, aki energiahordozókhoz, más biztonsági garanciákhoz, történelmi narr...

  Van az a történelmi pillanat, amikor az ember már nem politikát lát, hanem pszichodrámát, nem vitát, hanem kommentpszichózist. És nem mozgalmat, hanem egy folyamatos idegrángást, amelynek egyetlen üzenete van: utálni kötelező.       A TISZA körül kialakult online világ például inkább emlékeztet egy digitális rajongói klubra, ahol a valóság csak zavaró háttérzaj. A gondolkodás opcionális frissítési lehetőség, a düh viszont alapértelmezett beállítás. Az érvek rövidek, az indulat hosszú, a reflex pedig villámgyors.   Az ember néha tükröt tartana, de rájön, hogy teljesen hiába, ugyanis a reakció nem felismerés, hanem köpködés. A tükör bizony keményen veszélyes tárgy, mert megmutatja a valós képet, és ez a legnagyobb politikai provokáció. A tükröt ezért ki kell verni a kézből, majd elmagyarázni, hogy az valójában propagandaeszköz volt, ezért az agresszió megbocsátható.   A gondolkodás helyét egy leegyszerűsített képlet foglalja el: Orbán rossz, tehát aki ellen...

  Végeztünk egy gyors közvéleménykutatást a közvéleménykutatásokról. Reprezentatív mintán. A minta reprezentativitását egy másik közvéleménykutatás igazolta, amely szerint a reprezentativitás fontos.      Az eredmények megrendítőek.   Megállapítást nyert, hogy 2026 áprilisában Magyarországon választások lesznek. A válaszadók 100 százaléka szerint valaki nyerni fog. A többség úgy véli, hogy nem mindenki egyszerre.   Arra a kérdésre, hogy ki fog győzni, a megkérdezettek 42 százaléka azt válaszolta: „attól függ, melyik kutatást nézzük”. További 38 százalék szerint „mi vezetünk, csak a többiek még nem tudják”. A fennmaradó rész pedig már elkészítette a győzelmi beszédet, három változatban.   A kutatásból az is kiderült, hogy a közvéleménykutatások valójában nem a jövőt mérik, hanem a vágyakat, gondosan százalékra kerekítve. Egyes válaszadók szerint a hibahatár egy spirituális tér, ahol minden remény elfér.   Összegzés: választás lesz, valaki nyer, min...

Van az a pillanat, amikor az ember belép a konyhába, meglát egy fazekat, és kijelenti, hogy főzni tulajdonképpen annyi, hogy melegítünk valamit. Aztán csodálkozik, hogy odaég az egész.       Az újságírás pontosan ilyen szakma. Akár tetszik, akár nem, ez a szakma nem egy hirtelen jött gondolat, amit kiposztolunk, mielőtt kihűl a kávé, és nem hangulatjel, nem caps lock-os ordibálás, nem „forrás: hallottam”.    Az újságírás műfaj, szerkezet, felelősség, arányérzék. És igen, különbség van interjú és riport között, még ha ez nem is fér ki egy kommentmezőbe, még akkor is, ha magukat újságírónak nevezőknek erről lövésük sincs.    Az interjú kérdez és visszahúzódik, míg a riport megy, néz, szagol, kontextust épít. A hír száraz, mint a frissen fénymásolt jegyzőkönyv, az esszé viszont gondolkodik, tágít, kockáztat. Ezek nem felcserélhető LEGO-kockák, és ha valaki szerint mindegy, akkor az nagyjából ott tart, mintha azt mondaná, hogy a bírósági ítélet és a bevásá...

  Elképesztő számomra, ahogy az értelmiségi klub az elmúlt napokban idegállapotba került. Nem azért, mert történt valami különösen tragikus, hanem mert két éve sikerült egy minden porcikájában abszurd történetet komolyan venniük, és most kezd derengeni nekik, hogy talán mégsem a történelem legnagyobb felismerését tették. Az önvizsgálat viszont nehéz műfaj, így marad a kiabálás.     Most éppen a titokzatos szoba körül zajlik a kóruspróba. Ha létezik, az a baj. Ha nem létezik, az még nagyobb baj. A lényeg, hogy kizárólag a háttérben sejtett ördögi machinációval szabad foglalkozni, minden más kérdés tiltólistán van, legyen az zsarolás, nő, dr*g, sz*x, bármi.    Hiszen ha nem a sötét összeesküvésről beszélünk, akkor esetleg szóba kerülne az is, mennyire volt életszerű az egész előadás.   Ezért hallani az egzisztenciális malacvisítást azok részéről, akik politikai túlélési ösztönből kapaszkodnak a mindig aktuális messiásba, közben pedig valami különös logikai cs...

Van egy pont a magyar közéletben, amikor az ember már nem tudja eldönteni, sajtótájékoztatót néz vagy egy különösen túlírt és felturbózott szappanopera új évadát. A díszlet adott, a szereplők ismerősek, csak a forgatókönyv változik gyakrabban, mint egy bulinegyedbeli apartman ágyneműje.        A rejtélyes szoba ügyében most éppen ott tartunk, hogy a történet a saját maga árnyékában esik hasra. Egy politikus esetében két dolog számít igazán. Az egyik, hogy amikor kimond egy mondatot, az ne legyen lejárati dátumos. A másik, hogy amikor ígér valamit, legyen mögötte valami, ami azért kicsivel több, mint hangulatvilágítás és füstgép.   Az első pontnál a kronológia úgy viselkedik, mint egy GPS, ami kicsit megzavarodott az alagútban. Hol azt mondja, aktuális barátnő, hol azt, már nem is az. Hol zsarolásról van szó, hol közös házibuliról, ahol állítólag minden volt az asztalon, csak következetesség nem. A dátumok egymásba csúsznak, a szerepek újraosztódnak, a nyilatkoza...

    1. Fogás: Aranyhal rántva, pánikbundában   Hozzávalók:   3 darab állatkerti aranyhal (kizárólag szóbeszédből kifogva) 1 csipet tömeghisztéria 2 evőkanál „hallottam, hogy” Fél liter „biztos forrásból tudom” 1 marék kommentmező Olaj a tűzre   Elkészítés:   Először is fogjuk ki az aranyhalat a képzelet tavából. Fontos, hogy a halat ne lássuk, csak halljuk róla, hogy eltűnt. Ettől lesz igazán omlós a történet. Forgassuk meg a „hallottam, hogy” morzsájában, majd mártsuk bele a „biztos forrásból tudom” tojásába. Az egészet süssük ki jól felhevített indulatban. Amikor aranybarnára pirul a sztori, tálaljuk kommentekkel megszórva.   Tálalási javaslat:   Kínáljuk köretként kollektív amnéziával. Fogyasztása után a vendégek garantáltan elfelejtik, hogy valaha is utánanéztek volna bárminek.   2. Fogás: Vadkacsa paprikás, városi legendával töltve   Hozzávalók :   1 kövér vadkacsa a fantázia-tóból 4 evőkanál kulturális félreértés 1 fej hagyma,...

  Nemzeti hosszútávfutás         Az ország új kedvenc sportága hivatalosan is bekerült a tantervbe, a költségvetésbe és a reggeli hírekbe. A neve: Ígéretmaraton.   Nem kell hozzá különösebb felszerelés, csak jó kondíciójú mondatok, strapabíró jelzők és egy stopperóra, amelyet soha senki nem néz meg igazán, de azért fontos felszerelés.    A rajtnál ünnepélyes a hangulat. Szalagot vágnak, himnusz szól, konfetti hullik, a kommentátor pedig suttogva mondja: „Versenyzőink most indulnak el a jövő felé.” Az indulók nem cipőt húznak, nem melegítenek be, hanem narratívát gyártanak. Van, aki stabilitásban fut, mások reformokban, a profik pedig válságálló sportmezben rajtolnak, amelyen a „Történelmi léptékű” felirat látható, enyhén izzadtságfoltosan, de harsányan.   Az első kilométerek látványosak. A mezőny egymást előzi bejelentésekkel. „Átfogó program!” „Stratégiai fordulat!” „Soha nem látott támogatás!” A közönség tapsol, bár nem teljesen világos, ho...

  A nagy nemzeti erkölcsi hőmérő        Imádom ezt az országot. Komolyan. Itt az erkölcsi felháborodás olyan, mint a gumimatrac a Balatonon. Van, aki alatt suhan, más alatt pedig leereszt.   Most például hirtelen sokan felsikoltanak egy állítólagos, bár még senki által nem látott, kínos videó hírére. Könnyek csorognak, táskák nőnek a szem alá, a közösségi oldalakon pedig megjelennek kinyilatkoztatások „Hát kérem, hova jutottunk”, „Ez már mindennek az alja”, „Ilyet tenni Petikével”. A felháborodás olyan tömény, hogy külön oxigénpalack jár mellé, mert elfogyott hirtelen a levegő is.   A jelenet különösen azért pikáns, mert sokan közülük ugyanazok, akik korábban hónapokig röfögtek, kárörvendtek és gúnyolódtak más botrányokon. Például Borkain vagy Szájeren. Akkor nem volt szükség erkölcsi iránytűre, mert elég volt egy kóla és egy popcornos vödör, hogy máris indulhasson a nagy nemzeti kommentelés. Lehetőleg jó hangosan, nyálasan, ritmusra.   Most viszo...

  Van az a pillanat, amikor az ember ránéz egy fotóra, és nem tudja eldönteni, hogy politikust lát, énekest, vagy egy temus reklámarcot.        A kép szerint emberünk hősiesen áll az esőben, a mikrofon úgy csillog, mintha külön stylist törölgette volna minden cseppnél, nehogy ne csillanjon tökéletesen a fény, a tekintet pedig azt sugallja, hogy igen, ez itt a nagy, drámai valóság. Ez vagyok ÉÉÉÉÉNNNN! Aztán mellette ott a másik változat, az erdei túrázó, a baseballsapkás hétköznapi ember, aki úgy néz ki, mintha épp azt keresné, hol hagyta el a termoszt a nagy menetelésben.   A kettő között akkora a kontraszt, hogy egy közepesen ambiciózus grafikus is Nobel-díjat kapna érte. Az egyik oldalon fekete-fehér esőopera, tökéletes bevilágítással, profi fotósokkal, sminkesekkel, stylistokkal, a másikon napsütéses kirándulás egy madárcsicsergéses mobilos filterrel. Mintha nem ugyanaz a személy lenne, hanem két külön műfaj. Mintha megjelenne egymás mellett a romantiku...

  Az országban létezik egy különös politikai sportág, amelyet ugyan nem közvetítenek, mint most éppen a téli olimpiát, mégis milliók követik élőben a telefonjukról.    A neve nagyjából annyi: reakció száz méteren, tényellenőrzés nélkül.        A rajtnál még csak egy szirénahang hallatszik, a bíró épp emelné a kezét, a közönség pedig várná, hogy valaki utánanézzen, mi is történt pontosan, ám a versenyző viszont már nekiiramodott. Billentyűzet csattog, poszt születik, a narratíva cipőt húz és száguldani kezd, mint egy elszabadult hajóágyú.   Tegnap is egy súlyos, megrázó helyi ügy borzolta a kedélyeket, olyan, amelyhez normális körülmények között halkabb hang, komorabb arc és néhány óra türelem illene. Ehelyett a közösségi térben felhúzták a díszleteket, beállították a reflektorokat, és valaki már súgta is a közönségnek, hogy „érdekes kapcsolódások” vannak, „furcsa egybeesések”, „nem véletlen időzítés”.    A drámai zene ugyan nem szólt, de...