Moncsi agymenései

  Napi nyelvtannáci újabb fejezete - a j és az ly párharca         Van egy pont az ember életében, amikor már nem kérdez, csak néz maga elé. És ott áll előtte: fojtatjuk, hejzet, mijen, súj.   És valahol egy nyelvtankönyv becsukja önmagát. A magyar nyelv ugyanis kitalált két betűt, amelyek ugyanúgy hangzanak, csak éppen kicsit másképp élnek. Olyanok, mint két ikertestvér, akik gyerekkorukban eldöntötték, hogy egyikük operaénekes lesz, a másik pedig könyvelő. Kívülről egyformák, de belül teljesen más világ.   A j modern, sportos, rugalmas. Bárhová odafér.   Az ly viszont arisztokrata. Örökölt birtokai vannak. Családfája pergamenen. Nem költözik csak úgy. Ott él, ahol évszázadok óta.   És a magyar ember ott áll köztük, mint egy rosszul felkészült párterapeuta: „Na jó… írjuk j-vel… biztos.”   Vagy: „Ez fontos szó. Kell bele egy ly. Az olyan… komoly.”   És megszületik: muszály, hej, folytassuk helyett fojtatjuk, olyan helyett ojan. A ny...

  Napi nyelvtannáci különkiadás - Az igekötő, amely külön költözött      Van az a pillanat, amikor az ember békésen megnyitja a közösségi oldalt, kávéval a kezében, reménykedve, hogy ma csak macskák és lángosok jönnek szembe.   Aztán ott áll előtte: meg csináltam, el fogok menni, le írta, ki kapcsoltam.   És a kávé halkan sírni kezd a bögrében. Mert az igekötő, az nem dísz, nem mozgó dekoráció, nem ideiglenes albérlő az ige mellett.   Az igekötő olyan, mint egy házastárs egy húszéves házasságban. Összenőttek. Együtt járnak vásárolni. Együtt nyitják ki a befőttesüveget. Ha ott vannak egymás mellett, egybeírjuk őket: megcsináltam, leírtam, kikapcsoltam.   Kézen fogva. Egy szó. Boldog.   De jön a mondat, amelyben az ige elindul világgá: Meg fogom csinálni./ Le akarom írni./ Ki tudnád kapcsolni?   Ilyenkor az igekötő nem eltűnik, csak átmegy az utca túloldalára, és onnan integet. Tudja, hogy még együtt vannak, csak most a mondatszerkezet ho...

  Napi nyelvtannáci feljegyzései egy túlélő tollából         Ma is felébredtem. Kinyitottam az internetet, mint más a hűtőt. És ahogy ott világított rám a hírfolyam neonfényű belseje, rám köszönt: "Én".   Nem a mondat elején. Nem ünneplőben. Nem piedesztálon. Csak úgy.    Nagybetűvel. Mint egy önérzetes személyes névmás, amely reggelente borotválkozik, nyakkendőt köt, és azt mondja: „Ma fontos vagyok. Ma Én vagyok a fontos.”   Pedig nem. Ott, a mondat közepén, mezítlábasan ácsorogva, te csak "én" vagy. Kicsivel. Apró, szerény, mint egy rendesen nevelt betű a sor végén.   És akkor jön a „Te”. Így. Nagy T-vel. Mint egy feudális megszólítás. Mintha a kommentelő meghajolna, mielőtt leírja: „Mit gondolsz Te gondolsz erről?”   Semmi baj, nem sértődöm meg. Nem kell aranyozott kezdőbetű, nem vagyok porcelán nipptárgy a vitrinben.   A kivétel persze megvan. A nagy Ő. Ő az egyetlen. Ő a betűrend koronázatlan királynője. Ő a nyelvtan roma...

  A Tisza-parti toborzópont inkább hasonlít egy vándorcirkuszra, mint politikai eseményre. Az egyik sátoron ez állt: „Aktivistákat keresünk. Többéves tapasztalat előny. Teljesen mindegy, miben.”         Magyar Péter egy hordóra támasztott asztal mögött ült, és úgy lapozgatta a jelentkezők papírjait, mintha egy bolhapiacon válogatna porceláncsészéket.   – Lássuk csak… jogász… közgazdász… influencer… – hümmögött. – Maga itt… hm… a "kreatív ipar" határvidékéről érkezett. – Így is mondhatjuk – bólintott a jelentkező. – Remek. Rugalmasság. Bevállalósság. A politika erről szól. Ekkor megjelent a kampányfőnök, kezében egy gumicsizma-pár, mint két retorikai érv. – Emberek! – harsogta. – Ne felejtsük el a valódi munkát! – Melyiket? – kérdezte valaki óvatosan. – A marhatermesztést. Csend lett. Egy galamb felszállt. Valaki a hátsó sorban gyorsan beírta a telefonjába: „marhatermesztés = létező fogalom?” – Hajnalban kelés, sár, pára, nemzeti horizont! – folytatta az kam...

  Ma már nem lehet csak úgy élni. Nem lehet reggel felkelni, kilépni az ajtón, felszállni egy buszra, majd hazamenni anélkül, hogy közben ne dokumentálnánk önmagunkat legalább három szögből. Mert az élet kiszámíthatatlan, és bármikor szükség lehet egy friss szelfire. Ki tudja, mikor kell majd bizonyítani, hogy igen, ezen a napon is léteztem, és rajtam volt a sapka.         Ez jutott eszembe, amikor egy elveszett tárgyak csoportban valaki a buszon felejtett sapkáját és kesztyűjét kereste. A tárgyak anyagi értéke elhanyagolható, persze biztos a nagybetűs ÉRZELMI ÉRTÉK dominált.    De szerencsére a poszthoz több teljesen friss fotó is tartozott, amelyeken a kereső fél pontosan ezeket viseli. Egy még a lakásban, indulás előtt egy pillanattal, a többi az utcán, különféle pózokban. Nyilván nem hiúságból. Csakis előrelátásból. Mert ma felelőtlenség úgy élni, hogy nincs rólad naprakész vizuális bizonyíték minden fontos ruhadarabbal.   Hiszen honnan tudnád...

  A család új hierarchiája         A modern magyar lakásban csend van. Nem azért, mert béke honol, hanem mert a gyerekek tanultak. Ők már tudják: nevetni csak befelé, nagyon halkan szabad. A kutya viszont szabad. Ő ugathat, haraphat, az asztalra ugrálhat, idegen ölébe mászhat, és ha véletlenül a vendégnek gyerekkori traumája van a kuvaszokkal, hát… az az ő személyes problémája. A macskának sem jár büntetés, ha kapar, karmol, harap.   – Jaj, ne szólj rá, érzékeny! – suttogja a gazda, miközben a gyereket fél órája pszichológiai hadviseléssel tartja sakkban.   A gyerek felelősségteljes állampolgár: nem hangoskodik, nem hisztizik, nem létezik. A kutya viszont családtag. Sőt: főcsaládtag.   A kutya érzelmei fontosak. A kutya határait tiszteletben kell tartani. A kutyát nem lehet csak úgy „kitenni az udvarra”, mert az trauma. A gyereket viszont igen. Legalábbis verbálisan.   A kutya beteg? Telefon haza, szabi, könnyek, Facebook-poszt, szívecske. A ...

  Úgy tűnik, a nemzet kreatív energiái új csatornát találtak maguknak. A hólapát után most a WC-kefe lett az új totemállat. A magyar lélek, mint mindig, nem hagyja magát: ha már trend, akkor legyen benne egy kis porcelánfényű romantika is.        A közösségi térben egymást tapossák az influenszerek, akik komoly arccal magyarázzák, hogy a WC-kefe nem csupán eszköz, hanem állásfoglalás. Dizájnos, ergonomikus, lelkiismeret-tisztító. Van belőle limitált szériás, nemzeti színekben, mattfekete luxusváltozat, és persze prémium, amelyhez jár egy motivációs idézet:    „Tisztaság nélkül nincs haza.”   A romantika sem maradhat ki. Közeleg Valentin-nap, ilyenkor a virág és a csokoládé ideje lejárt, helyette kétoldalas akciók harsognak: „Vedd meg a szerelmednek a kefét, amivel együtt sikálhatjátok a jövőt!” Páros csomag, gravírozott nyéllel, rajta aranybetűkkel: Örökké és foltmentesen.   A hólapát legalább szezonális volt. A WC-kefe viszont örök. Nem olva...

A Kihangosított Ember          Ő nem egyszerűen telefonál. Ő tartalmat szolgáltat. Nyilvánosan. Kötelező jelleggel. Előfizetés nélkül.   Megérkezik a buszra, leül, és már nyomja is a kihangosítót, mintha legalábbis egy TED Talk indulna:   – MONDOM, HOGY A FŐNÖK IS OTT VOLT!   A busz pedig megtudja. A sofőr, az utasok, a hátsó ülésen alvó kisgyerek lelke mélyén is visszhangzik az információ. Mert a Kihangosított Ember hite szerint ami vele történik, az közügy.   A fülhallgató? Az valami dekadens, nyugati hóbort. Elidegenít. Elválaszt. Bezár. Ő viszont kapcsolódik. Mindenkihez. Akarva-akaratlan. Ha híreket hallgat, akkor úgy, hogy a világpolitikai elemzés minimum három megállóval előbb érjen célba, mint ő. Ha filmet néz, akkor természetesen akciót. Robbanással. Sikítással. Olyan hangerőn, hogy még a telefon is zavarba jön miatta.   És ott vannak a játékok. Az a pillanat, amikor a csendes váróteremben hirtelen megszólal egy digitális géppus...

A nevetés új bűntette         Valahol a közösségi háló sűrű, digitális ködében megszületett egy új jogi kategória. Nem, nem a rágalmazás, nem is a zaklatás. Ennél sokkal alattomosabb. Ez a kuncogás bűntette.   A történet egyszerű: valaki posztol valamit. Másvalaki ránéz. A harmadik pedig – isten őrizz – elmosolyodik, sőt - minő bűn!!! - nyom egy vihogós emojit. És ezzel már meg is történt a baj. A nevetés ugyanis ma már nem reflex, hanem bizonyíték. Nem hang, hanem szándék. Nem öröm, hanem támadás.   A modern világban a humor veszélyes fegyver. Nincs engedélye, nincs sorszáma, nincs nyilvántartásba véve. Egy mosoly ma már gyanús, egy nevetés potenciális bűntárs. És aki nem elég komolyan néz, az nyilván gyanús.   Az új erkölcsi rend szerint a nevetés nem spontán, hanem szervezett. A vicc nem poén, hanem provokáció. A mosoly pedig – hát az már szinte bűnszövetség.   És így születik meg a kor új hőse: a megsértődött igazságosztó, aki rendíthetetlenül...

  A fejlett, civilizált társadalom lenézően csettint egyet, amikor egy messzi törzs sámánja dobolni kezd az eső ellen. „Babona” mondja, „primitív gondolkodás”. Mi már túl vagyunk ezen. Nálunk tudomány van. Meg technológia. Meg forgalom.       Amikor viszont az M3-ason megáll az élet, azonnal előkerül a modern kori  varázseszköz: a duda. Hosszan. Dühösen. Ritmikusan. Mintha a hanghullámok áttörnék az előttünk álló háromszáz autót, mint Mózes a Vörös-tengert. Aki nem dudál, az gyanús. Talán áruló. Talán még hisz a sámánokban.   A primitív törzsek legalább következetesek: ők tényleg elhiszik, hogy a dobolás hat az időjárásra. Mi viszont pontosan tudjuk, hogy a dudálás nem oldja meg a dugót – és mégis csináljuk. Mert a modern ember nem hisz az esőistenben, csak a saját kürtjében.   A különbség csupán annyi, hogy a törzs dobolás után együtt táncol, mi pedig dudálás után együtt anyázunk. Civilizáció, haladás, evolúció. Csak a varázslat maradt ugyanaz.

  A Kommenthuszárok Köztársasága       Van egy különös népcsoport, amely nem országban él, hanem kommentmezőkben. Lakóhelyük a „Hozzászólások megjelenítése (1247)” felirat mögött található, ahol a nap sosem nyugszik le, csak újratöltődik.   Ők azok, akiknek már nem véleményük van, hanem hitvallásuk. Nem gondolkodnak, hanem reagálnak. Nem kérdeznek, hanem ítélnek. Erkölcsről beszélnek, miközben minden mondatukban letaposnak belőle egy darabot, mint egy sáros lábtörlőt a digitális küszöbön.   Számukra a világ fekete-fehér, de főleg fekete. Aki nem velük van, az ellenük, aki kérdez, az gyanús, aki gondolkodik, az már biztosan áruló. Az árnyalatok gyanúsak, a humor veszélyes, az irónia pedig egyenesen nemzetbiztonsági kockázat.   Reggel kávé helyett posztot főznek. Délben kommentelnek, este vitatkoznak, éjjel pedig lázasan frissítenek, hátha valaki rosszat írt – mert akkor végre lehet élni. A boldogság számukra egy jól elhelyezett caps lock, egy „EZT MINDE...

  A népmesékben mágikus kutak vannak, amelyekből bölcsesség fakad. Nálunk is van kút, csak épp más folyadék csordogál belőle. Kicsit barna, kicsit büdös, de a miénk.          Mi ugyanis olykor lelkesen ünnepeljük, amikor a tegnapi dermedt kupacot mára sikerül hígabb, csikarósabb verzióban tálalni. És tessék, máris örömünnep: legalább nem ugyanaz, mint a tegnapi nyögvenyelős. A változatosság gyönyörködtet, még akkor is, ha az illata elárul mindent.   A magyar közérzetbe valahogy beleégett a túlélőromantika: majd jó lesz, ha más lesz, akkor is, ha rosszabbul esik. A hígabb változat olyan, mint egy új szezon egy sorozatban, amelyet már régen elkaszálni kellett volna, de még fut, mert a nézők szeretnek panaszkodni róla. Valahol élvezzük ezt a fanyar ízt, mint egy régi kedvencet, ami sosem volt jó, de legalább ismerős.   Aztán ott állnak az új arcok, akik látszólag frissen emelkedtek ki a nagy nemzeti üstből, rajtuk még csillog a pára. Kicsit nárciszti...

  A Nagy Haladó Összeborulás - avagy hogyan lett a szabadságból kötelező viselkedésforma         Régen a liberalizmus azt jelentette, hogy hagynak élni. Ma azt, hogy megmondják, hogyan kell helyesen létezni.   A régi liberális azt mondta: „Gondolkodj szabadon.” Az új liberális azt mondja: „Gondolkodj szabadon… de ne úgy.”   A különbség apró, de fontos. Olyan, mint a bio zabtej és a cement közti eltérés: papíron mindkettő folyadék, de máshogy hat a szervezetre.   A mindenhez IS értés kora   A modern hazai liberális mindent tud. Egyszerre szakértő járványtanban, geopolitikában, genderpszichológiában, vidékiségkritikában, és természetesen abban, hogy te miért vagy probléma. Ha kételkedsz, az azért van, mert nem olvastál eleget. Ha kérdezel, az azért van, mert „nem érted a kontextust”. Ha nem értesz egyet, akkor „veszélyes vagy”.   Ez nem véleménykülönbség. Ez diagnózis.   A nagy Mindenszarizmus Projekt   A mai haladó gondolkodás e...

  Az örök ellenállás all inclusive csomagja – bővített útitervvel         Vannak emberek, akik számára az ellenzékiség nem politikai álláspont, hanem életforma. Mint a gluténmentesség vagy a hideg zuhany. Ők azok, akik évtizedek óta pontosan tudják, hogy az ország romokban, mindenki nyomorog, a nép éhezik, az utcán már csak reménytelenség és akciós parizer kapható. Ezt naponta többször el is mondják. Reggel kávé mellé, délben posztban, este kommentben, lefekvés előtt pedig még gyorsan megosztanak egy cikket arról, hogy „már holnap összeomlik minden”.   Majd elutaznak Balira. Vagy Thaiföldre. Esetleg Zanzibárra, Dél-Afrikába, Marokkóba, Mexikóba, Costa Ricára. Néha Izland, mert ott a társadalmi összeomlás is esztétikus, néha Maldív-szigetek, mert a nyomor látványa jobban emészthető víz fölé épített bungalóból. Persze az utazásokat szigorúan az előre tervezhető újabb kormánybuktató tüntetésekhez igazítják, mert hát sosem lehet tudni....   Nem menekülés e...

  Van az emberi természetben egy furcsa, nehezen megfogható mozdulat: amikor a két kéz ösztönösen közelebb húzódik egymáshoz, mintha félne, hogy valami elillan. Mintha a világ kimeríthetetlen bősége hirtelen véges készletté válna, és az, ami eddig természetes könnyedséggel körülvett, máris veszélyeztetetté válna.        Ilyenkor a tekintet beszűkül, a lélek pedig úgy érzi, minden darabka, minden kavics, minden csillanó lehetőség nélkülözhetetlen.   Talán ősi emlék ez: a tél előtti bizonytalanság, a barlang sarkába rejtett tartalékok illúziója. De a modern ember már nem mamutokra vadászik, mégis cipeli magával ezt a reflexet. Néha láthatjuk is – a boltokban, az élet apró csatáiban, vagy akár egy vitában –, amikor valaki az „enyém” szóba kapaszkodik úgy, mintha maga a létezés múlna rajta.   A különös az egészben az, hogy minél több mindent próbál valaki magához szorítani, annál szegényebbnek tűnik belül. Mert a valódi gazdagság sosem a tárgyakban, hanem ...

  Az Utólagos Ünnep Diadala (megtörtént esemény alapján)       Van az a család, ahol karácsonykor nem vesznek egymásnak semmit. Nem elvből. Nem aszkézisből. Nem azért, mert „a szeretet a fontos”. Hanem mert januárban minden olcsóbb.   Decemberben náluk nincs ajándékozási pánik, csak nyugodt, bölcs pillantások. Amikor mások az utolsó parkolóhelyért és az utolsó „csak ma” feliratú akcióért küzdenek, ők hátradőlnek, és csendben mosolyognak, hiszen tudják, ez mind hamarosan féláron lesz. A karácsony náluk egyfajta előzetes: teaser trailer az igazi eseményhez, ami január 10. körül kezdődik.   Szenteste nincs csomagbontás, csak ígéretek. – „Ez most még nincs” – mondja apa, miközben semmit ad át. – „De majd lesz, amikor megéri.” És mindenki megértően bólint, mert itt a szeretet nem impulzusvásárlás, hanem stratégia.   Januárban aztán eljön az Ünnep Valódi Arca. A család ünneplőben vonul a plázába, mint mások zarándokhelyre. A „Karácsonyi Ajándék” ekkor már ne...

  Vannak emberek, akik büszkén jelentik ki: ők a patás ördögre is leszavaznának, ha az segítene megbuktatni a mostani rendszert. Mondják ezt emelt fővel, morális felsőbbrendűséggel, mintha egy filozófiai értekezés végére értek volna.        Pedig valójában csak egy mondatnyi fáradtság ez. Szellemi kifáradás, politikai rövidzárlat.    Mert ez a kijelentés nem lázadás. Ez feladás.   A „mindegy, csak bukjon” logika ugyanis nem állítás, hanem menekülés. A világ leegyszerűsítése két gombra: piros és nem-piros. Jó és nem-jó. Mi és az ördög, de az ördög most kivételesen jó lesz, mert velünk van. Ideiglenesen. Állítólag. Az ilyen ember számára a politika nem közösségi döntés, hanem dühkezelési gyakorlat. Nem azt kérdezi, mit hoz létre a választása, hanem azt, kit üt vele. Nem jövőt akar, csak elégtételt. És amikor ezt erkölcsi bátorságnak nevezi, ott már nem a rendszerrel van baj, hanem az iránytűvel.   És itt jön a kényelmetlen kérdés: vajon mit ért...

  A mélyszegény Magyarország krónikája         A mélyszegény Magyarország. A mindenben utolsók. A kuporgatók. A nincstelenné tett nemzet. A kifosztott társadalom.   Ezt mondjuk, ezt írjuk, ezt posztoljuk, lehetőleg nagybetűkkel, felháborodott arccal, lehetőleg egy új okostelefonról, amit részletre vettünk, de nagyon fájt. Közben a plázában olyan tömeg van, mintha ingyen osztanák a reményt. A parkolóban körözöl húsz percet, mert a nyomorúság természetesen négy keréken érkezik, és mindegyikhez jár egy bevásárlókocsi. A kocsik csurig. Nem metaforikusan. Fizikailag. Teli húsokkal, chipsszel, energiaitallal, “akciós volt, hülye lennék nem megvenni” termékekkel.   A Lidlben nincs hely lépni. Az Aldiban egymás sarkát tapossák a túlélők. A Tescóban a nyomor annyira sűrű, hogy csak oldalazva lehet haladni, mint egy koncerten, csak itt a headliner a párizsi meg a trappista.   – Ez már nem élet – mondja valaki, miközben harmadszor pakolja át a kosarát, hogy ...

  Az erkölcsi karaoke-est       Van az a népszerű társasjáték, ahol nem kell gondolkodni, csak jó hangosan ugyanazt énekelni. A dallamot már nem is hallja senki, a szöveget rég elfelejtették, de a refrén kötelező. Aki hamisan énekel, az nem egyszerűen ügyetlen, hanem gyanús elem.   Amint egy ügy megkapja a „Szent és Megkérdőjelezhetetlen” matricát, a közösség kollektíven átáll zenegépre. Az érvek kimennek cigizni, a kételyek szabadságra mennek, a gondolkodás pedig ideiglenesen technikai okok miatt nem elérhető.   A szabályrendszer egyszerű, mint egy gyerekdal: – Együtt tapsolsz: rendes ember vagy. – Rossz ütemben tapsolsz: furcsa vagy. – Megkérdezed, miért tapsolunk: veszélyes. – Leülsz és nem tapsolsz: áruló.   Itt senki nem agresszív. Csak lelkes. A szavak nem ütnek, csak nevelnek. A kiabálás nem fenyeget, csak értéket közvetít. A kirekesztés nem büntetés, hanem erkölcsi higiénia.   A legszebb, hogy minden résztvevő makulátlannak érzi magát. His...

  A Fidesz hazudott. Mondta. Nem mondta. De hazudott.       Vannak emberek, akiknek az agya már csak dísz. Olyan, mint egy padlásra felhordott szobabicikli: van, de senki nem használja.    Ők azok, akik szerint mindenért a FideSS a hibás. Igen, dupla S-sel, mert az ész már elfogyott, maradt a fröcsögés. Mert vannak azok, akik már nem is írják le rendesen a szót. Minek? A helyesírás is gyanús. Így lesz a pártból „fideSS”, mert ha már harag, akkor legyen történelmileg is súlyos. A klaviatúrán nincs árnyalat, csak CAPS LOCK és erkölcsi fölény.   És igen, van az a típus, aki előbb kitalálja, mit mondott a Fidesz, majd hősiesen leleplezi, hogy az nem igaz. Bizonyíték nincs, forrás nincs, idézet nincs – de az ítélet jogerős.   Nem az a baj, hogy esik a hó. Az a baj, hogy ő már eldöntötte, hogy valaki azt ígérte, nem fog. Hogy ki? Mikor? Hol? Részletkérdés. A harag nem adminisztratív műfaj.   A logika menete egyszerű:   A Fidesz biztos mondott ...