Moncsi agymenései

Szilveszter, az ígéretek illegális határátkelője   Szilveszter az az este, amikor az ember kollektíven elhiszi, hogy az idő egy falióra, és ha elég hangosan számol vissza, akkor engedelmeskedni fog. Tíz… kilenc… nyolc… és már csomagoljuk is a jövő évi önmagunkat, aki sportosabb, nyugodtabb, kevesebbet eszik, többet él, és biztosan nem vesz részt értelmetlen vitákban az interneten. Legalábbis februárig.   A lakásokban pezsgő pukkan, a poharakban buborékok szállnak fel, mint apró, naiv remények. Minden korty egy fogadalom. Ezután tényleg eljárok futni. Ezután nem halogatok semmit. Ezután kevesebb cukor, több önuralom. A pezsgő közben udvariasan hallgat, mert tudja, hogy jövőre is dolga lesz.   Éjfélkor mindenki ölel. Az is, akit egész évben kerülünk. Aztán gyorsan posztolunk. Boldog új évet mindenkinek, szívecske, csillagszóró, tűzijáték. A valóság eközben kabátban didereg az erkélyen, mert bent elfogyott a levegő és a türelem.   Január elsején a világ csendesebb. A f...

Élelmiszer-önvédelem   Úgy döntöttem, hogy innentől rendet teszek. Feljelentek minden vegánt. Sőt, mindenkit, aki zöldséget eszik.   Nem ideológiai okból. Egyszerű logika.   Ha valaki répát rágcsál, az eleszi a kaját a kajám elől. A répa ugyanis a hús előszobája. A saláta az állati fehérje előszobájának előszobája. A vegán tehát közvetetten, de kétségtelenül veszélyezteti a vasárnapi rántott húsomat.   Ez már nem étkezési preferencia, ez élelmiszer-kisajátítás.   Holnaptól figyelem a parkokat. Aki hummuszt kanalaz, gyanús. Aki zabtejet kér, potenciális elkövető. Aki azt mondja, „én csak flexitáriánus vagyok”, az előzetesbe kerül, mert ez már szándékos ködösítés.   A vád egyszerű: tudatos növényevés, előre kitervelten, különös ideológiai meggyőződéssel.   Nem érdekel, hogy „a tehénnek is kell enni”. Az én érdekemben a tehénnek sokkal többet kellene ennie, nem kevesebbet. A vegán viszont elveszi előle a répát, a répától meg elgyengül a tehén, és tessék, ...

  A történet úgy terül szét a digitális térben, mint egy túlméretezett konfettiágyú: színes, harsány, gyorsan hullik, és az ember csak pislog, hogy tényleg ennyi szemcse száll körülötte.    Hogy lehet az, hogy egy magyar politikai kalandor egyetlen, lényegében érdektelen fotójára több lájk tapad, mint egy világhírű futballcsillag pokolian szép, hálót cibáló bombagóljára? A válasz nem a közízlés hirtelen megzavarodásában rejlik, hanem abban a technikai és pszichológiai gépezetben, amelyet a modern közösségi média szolgáltat – olykor túlságosan is készségesen.   A lájk ma már nem érzelem, inkább valuta. A politikai influenszerek tudják, hogy a láthatóság versenye nem a gondolatok tisztességes összecsapása, hanem a számok vakító tánca. Ha a kép alatt ezrek gyűlnek össze, az az illúziót kelti, hogy itt valami fontos történik; hogy az illető olyan erőt mozgat, amelyre „érdemes odafigyelni”. A figyelem pedig a legdrágább nyersanyag a 21. században.   A jelenség mögött...

Nyílt levél a Megértés, az Empátia és a Gondosan Megvágott Valóság Nevében   Kedves morális fényhozók, kedves mélyen érző interjúkészítők, kedves erkölcsi navigátorok!   Engedjétek meg, hogy mindenekelőtt gratuláljak. Nem kis teljesítmény az, amit sikerült véghez vinnetek: egyetlen, precízen komponált beszélgetéssel sikerült bebizonyítani, hogy a valóság valójában csak szerkesztési kérdés.   Hiszen ha elég finoman kérdezünk, ha elég melegen mosolygunk, ha a kellemetlen részleteket elég gondosan kihagyjuk, akkor bárkiből lehet érzékeny, mélyérzésű, sőt, már-már mártír-alkatú főhős. A dramaturgia kifogástalan volt. A hangsúlyok pontosak. A csendek beszédesek. A hiányok pedig… hát, azok dolgoztak a legszorgalmasabban.   Külön dicséret illeti azt a bravúrt, ahogyan a valóság egyes elemei egyszerűen nem fértek be a műsoridőbe. Nem azért, mert nem léteznek, hanem mert csupán rontották volna az összképet. Mint egy rosszul sikerült ecsetvonás egy gondosan lakkozott portrén. ...

A követők evangéliuma – avagy amikor a százalék is megszólal   Volt egy portál, ami megnézte hát, mit üzen a világ karácsonykor. Nem az angyalok, nem a pásztorok, hanem a legőszintébb próféta: az algoritmus.   És itt már nem a puszta számok számítanak, hanem az arány. Mert az arány nem hazudik. Az csak csendben mosolyog, majd kegyetlenül leleplez.   Antonio Banderas 5,1 millió követő – 700 reakció. Ez nagyjából annyi, mintha egy teltházas stadionban valaki tapsolna… egyedül.   Gordon Ramsay 24 millió követő – 11 700 reakció. Aki ordít, az sem mindig hallatszik. Jean-Claude Van Damme 33 millió követő – 38 ezer reakció. A spárga még tart, a lájk már kevésbé. Giorgia Meloni 3,9 millió követő – 158 ezer reakció. Itt már látszik valami politikai gravitáció. Cristiano Ronaldo 171 millió követő – 169 ezer reakció. A világ legismertebb embere, akinek a követői nagy része valószínűleg alvó üzemmódban van. Shakira 122 millió követő – 177 ezer reakció. A csípő nem hazudik, de a...

Karácsony második napja, avagy a visszaváltás ünnepe   Karácsony második napján az ország két részre szakad. Az egyik fele még emészt. A másik már öltözik. Pontosabban sminkel, hajvasal, és idegesen frissíti a pláza nyitvatartását, mintha a kapuk mögött nem üzletek, hanem a megváltás várna.   A plázacicák már hajnalban készen állnak. A karácsonyi ajándékutalvány ott lapul a táskában, mint egy ideiglenes erkölcsi felmentés: ezt muszáj elkölteni, különben elvész. A boltba lépés pillanatában az ünnep hivatalosan véget ér. A karácsonyi zene még szól, de már nem békés, inkább fenyegető.   Mások közben otthon ülnek, pizsamában, és a nappalit csendben átalakítják digitális bolhapiaccá. A tegnap kapott pulóver ma már „egyszer viselt, ajándékba kaptam, nem az én stílusom”. A konyhai robotgép doboza bontatlan, mert úgy többet ér. A gyertyaszett „szép, de nekem már van”. Mindenhez tartozik egy kis történet, ami véletlenül sem sért senkit.   A Vinted és a Marketplace ilyenkor fe...

Karácsony első napja, avagy a családlátogatási projekt   Karácsony első napja nem ünnep, hanem logisztikai hadművelet. A családlátogatási projekt már november végén elindult, azóta heti rendszerességgel zajlanak az egyeztetések, amelyek minden alkalommal ugyanoda futnak ki: miért mindig az ő anyjához megyünk előbb, és miért soha nem az enyémhez. A válasz természetesen bonyolult, érzékeny és teljesen értelmetlen.   Reggel kilenckor gyülekezik a ronda pulcsis kommandó. Mindenkin legalább egy rénszarvas, ami gyanúsan kacsint, és egy karácsonyi motívum, amit valaki valahol viccesnek gondolt. A kabátok alatt ott lapulnak a standard ajándékok, gondosan becsomagolva, hogy ne lehessen azonnal felismerni őket.   A csomagban ott a bor. Nem az év bora, túlárazva, de legalább finom, hanem a tavaly kapott, amit akkor se bontottunk ki, mert „túl savas”, vagy „túl testes”, vagy mert valaki azt mondta rá, hogy karakteres, és azóta félünk tőle. Ott a zsebkendő, amihez senki nem nyúl, mer...

  Kedves Olvasóink!   Elérkezett az év legcsillogóbb, legfényfűzősebb, legmézeskalácsillatúbb időszaka, amikor mindannyian megfogadjuk, hogy idén tényleg békében, nyugalomban és szeretetben ünneplünk… …és aztán három perc alatt összeveszünk a bejgli szeletelésén.   De semmi baj! Karácsonykor minden kicsit más: – a családi vita ünnepibb, – a túlevés szertartásosabb, – a pihenés pedig annál édesebb, minél jobban megdolgoztunk érte (például az ajándékok beszerzésével való hősies sorban állással).   Kívánjuk, hogy az ünnep hozzon sok nevetést, szeretetet, és legalább olyan meghitt pillanatokat, mint amikor rájössz, hogy a szaloncukor papírját valaki visszaragasztotta a fára.   Legyen tele a szívetek melegséggel, az otthonotok finom illatokkal, és a hűtőtök maradékokkal, amelyekből januárig élni lehet.   Kellemes karácsonyt, békés ünnepeket kívánunk – egy csipet humorral, egy kanál szeretettel és egy jókora adag valósággal meghintve.

Negyvennyolc óra, avagy a pánik rövid története kenyérlisztben elmesélve   A bejelentés szinte szégyellte magát. Olyan halk volt, olyan udvarias, hogy ha ember lett volna, még bocsánatot is kér. Két napra zárva az üzletek. Nem ítéletnap. Nem ostrom. Nem zombiapokalipszis. Két nap. Negyvennyolc óra. Egy hosszabb hétvége mínusz kasszacsipogás.   A társadalom viszont ezt úgy fordította le, hogy: „MOST VAGY SOHA.”   A boltokban azonnal repedezni kezdett a civilizáció vékony máza. A vásárló nem vásárló volt többé, hanem túlélő. A kocsi nem eszköz, hanem menedék. A polc nem berendezés, hanem frontvonal. Aki lassan tolta a kocsiját, az gyanús volt. Aki üres kézzel jött, az felelőtlen. Aki megkérdezte, hogy „tényleg kell ez?”, az potenciális ellenség.   A liszt eltűnt. Nem elfogyott. Eltűnt. Mintha titokban megszökött volna, miután meghallotta a hírt. A cukor követte. A répa akciósan mindenkinek kellett, még annak is, aki egyébként utálta. A WC-papír pedig, ahogy az emberi t...

Instant karma – avagy amikor a valóság visszakézből válaszol       Van az a pillanat, amikor egy politikai mantra nem vitában bukik meg, nem elemzésben, nem statisztikában, hanem a rideg, nyers valóságban. Amikor nem lehet tovább „keretezni”, „érzékenyíteni” és „kontextualizálni”, mert a tények olyan egyszerűek, mint egy rendőrségi közlemény mondatai.   Egy 15 éves lányt Budapest belvárosában, egy szórakozóhely előtt késsel mellkason szúrtak. Életveszélyesen. A földön fekvő sértettet kifosztották. Az elkövetők kiskorúak vagy épp csak nagykorúak. Kés volt náluk. Autóval menekültek. Ezek nem narratívák. Ezek tények.   És itt omlik össze az a gondosan épített, morálisan fölényeskedő díszlet, amelyben a balliberális oldal, élén a Tisza Párt-tal és politikai arcával, Magyar Péterrel, hosszú ideje magát a „gyermekvédelem” kizárólagos letéteményesének nevezi.   Mert mit hallunk ilyenkor reflexből?   Hogy a veszély a „kirekesztő beszédből” jön. Hogy a „fiatalo...

Karácsonyi menekülőművészet 101 – avagy hogyan NE legyünk otthon az ünnepekkor   Van egy réteg, amely számára a karácsony nem a szeretetről, békéről vagy a „de jó lesz együtt lenni” érzésről szól, hanem egyetlen dologról: hogyan lehet elegánsan, trendin és fotogén módon elmenekülni a család elől.   Ők azok, akik már december 1-jén posztolják: „Jajj, annyira idegesít a családom, muszáj kikapcsolódni valahol!” "jajj, annyira utálom a karácsonyt, idén hova meneküljek?"   Udvariasan nem teszik hozzá, hogy a „valahol” általában egy olyan wellness hotel, ahol a pezsgőfürdő hőfoka magasabb, mint a karácsonyi hangulatuk, de nem kell se a fa díszítésével, se a kajával, se az ajándékokkal bíbelődni.   A főzés?   „Nem tudok főzni” – mondják, miközben a futár az év utolsó, tizenkettedik ünnepi menüjét adja át az ajtóban. „Hát most komolyan, ki főz ma már karácsonykor? Az olyan… retró.” A halászlé helyett jöhet a sushi tál, a rántott hús helyett a quinoa-buddha-bowl, mert há...

Karácsonyi innovációs válság – avagy elfogyott a kreativitás, de még mindig toljuk.   Úgy tűnik, elérkeztünk a történelem azon pontjára, amikor a karácsonyi újdonságok nagy könyve végleg betelt. Minden bele van írva. Minden ki van pipálva. Sütőtökös latte? Megvolt. Somlói galuskás bejgli? Pipa. Újragondolt, „dekonstruált”, molekulárisan átpofozott vegán töltött káposzta? Naná. Kínálják büszkén, mintha az emberiség gasztronómiai fejlődésének csúcsa lenne.   De a cégek nem adják fel. Karácsony közeleg, muszáj valami újat bedobni, még ha már csak a kétségbeesés diktálja is az ötletelést.   – „Mit szólnátok a gesztenyés kovászos uborka smoothie-hoz?” – „Nem, túl hétköznapi. Legyen inkább gluténmentes szaloncukor ízű ramen, karácsonyi csillámmal.” – „És mi legyen a kávézóknál?” – „Adventi különlegesség: szaloncukor habbal készült cold brew, tetején mikulásos chilipehely. Szívet melengetően bizarr!”   A marketingosztályok úgy viselkednek, mint akik bezárva maradtak egy bra...

  A magyar történelem szeméttelepe sosem zár be. Rendre csak új műszak jön. A régi házmester levette a karszalagot, és ma már Facebook-posztban csenget be, de legalább ugyanazzal a lelkesedéssel számolja a vizes csapokat, mint egykor a rossz mondatokat.   Most épp országos mozgalom indul: kamerát a csapra, reflektort a vécére, drónt a fertőtlenítőszer fölé. Ha csöpög, feljelentjük. Ha nem csöpög, gyanús. Ha működik, az biztos propaganda. És ha holnap kiég egy izzó, természetesen az is rendszerhiba lesz. Nem karbantartási kérdés, hanem világnézeti bűncselekmény, amit személyesen Orbán követett el.   A kórháznak van igazgatója? Van gazdasági vezetője? Van műszaki osztálya?    Mindegy. Ezek unalmas, prózai részletek. Sokkal izgalmasabb a nyilvános felháborodás performansza, ahol a megoldás nem cél, csak a botrány díszlet. A régi reflexek remek formában vannak. Feljelenteni jó. Körbekiabálni még jobb. Gondolkodni fárasztó. És a lelkiismeret? Az most szabadságon van,...

A hülyeség alkotmányos joga   Van egy ősi, kimondatlan, de mindenhol érvényes emberi jog: mindenkinek joga van hülyének lenni.   Ez egy szép, demokratikus alapelv. Az egyetlen baj, hogy rengetegen annyira komolyan veszik, hogy már-már főállásban gyakorolják.   A jog, amivel mindenki visszaél   Az emberiség nagy része tisztességesen bánik a jogaival: tiszteli mások véleményét, igyekszik tanulni, próbál nem pofon kérni az univerzumtól. A másik része viszont úgy gondolja, hogy a hülyeség nem csak jog, hanem sportág. Sőt, olimpiai szám.   Ők azok, akik: a metrón hangosan telefonálnak, mert minek halkítani egyszerű, amikor lehet üvöltve is, kommentháborúkat indítanak, ahol a logika már öngyilkossági nyilatkozatot írt, és képesek azért felháborodni, mert valaki „nem úgy parkolt, ahogy tavaly is rosszul parkolt”. Tiszteld embertársaid elmebaját!   Ez az új, modern kori szlogen lehetne a társadalmi béke alapköve: „Tiszteld embertársaid elmebaját.”   Mert minde...

  Lehet, hogy a Bors csak egy középszerű bulvárlap. Sosem olvastam. Nem is hiányzott az életemből, elvoltam nélküle, mint háttérzaj nélküli liftben az ember. De van az a pillanat, amikor egy újság nem attól válik érdekessé, amit ír, hanem attól, amit tilos róla gondolni.   Mert ha egy politikus, aki az új világ élharcosának képzeli magát, rendszerváltást ígér, jövőt rajzol, erkölcsről beszél, közben pedig betiltana egy lapot, akkor ott nem a sajtó minősége a kérdés. Hanem az idegrendszeré. És ha ehhez még sikerül találni egy független, objektív bírót is, történetesen teljesen véletlenül éppen a párt környékéről, akkor a kép már nem is szatíra, hanem nosztalgia.    Olyan, amit a történelemkönyvek sárguló lapjairól ismerünk, és amit elvileg már rég leváltottunk. Mindenesetre Kádár elvtárs és bandája most mulatnak a pokolban örömükben, hogy hagyatékuk azért nem tűnt el nyomtalanul.   Úgyhogy lehet, hogy holnaptól Borsot olvasok. Nem a címlapokért, nem a betűtípusér...

A béke ünnepe… elvileg   A karácsony a szeretet ünnepe — legalábbis december 24-én 17:26-ig, amikor a család negyedik generációja egyszerre rohan a konyhába bejelenteni, hogy „valaki megette a bejgli végét, de nem én voltam”. Onnantól az ünnep megy, a béke pedig diszkrét távolságból figyeli az eseményeket, mint egy óvatos szomszéd, aki csak a függöny mögül mer kinézni.   A karácsonyfa-díszítés mint extrém sport   Minden évben elhangzik a mondat: „Most csak egy kicsit igazítok rajta.” Ez a mondat a magyar háztartások 73%-ában a baleseti statisztikák előszobája. A „kicsit igazítok rajta” valójában azt jelenti, hogy valaki rögtönzött artista módjára feláll a gurulós székre, egyik lábbal támaszkodik a kanapén, másikkal a fizika törvényeit cáfolja, miközben a fa alól egy halk reccsenés hallatszik, amit mindenki ignorál, hátha magától megjavul.   Az ünnepi díszek közben úgy hullanak, mint a dominók: ha leesik egy üveggömb, a fa alatt spontán kialakul egy „jó, akkor most mi...