Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 841.

 

A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.
 
 

 
Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.
 
És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.
 
A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.
 
És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.
 
Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, hogy az az alagút nem felel meg a laborbiztonsági előírásoknak. És a sajt, amit kapott, egyre nagyobb lett.
 
A laborpatkány idővel már nem is futott a többiekkel. Minek? Ő már nem versenyző volt, hanem maga a rendszer.
 
Megtanulta, hogyan kell úgy beszélni, mintha a többiek érdekeit képviselné, miközben pontosan tudta, hogy a morzsa mindig csak és kizárólag felülről érkezik, és mindig neki. 
Szavai tele voltak „közösséggel”, „felelősséggel” és „stabilitással”, csupa olyan kifejezésekkel, amelyeket a többi patkány nem értett, de valamiért mégis megnyugtatta őket.
 
Közben a labor átalakult. A futókerekek gyorsabban forogtak, a folyosók szűkebbek lettek, a sajt pedig egyre inkább csak egy irányból érkezett. De a laborpatkány mindig ott állt, ahol kellett. Egy kicsit hajolt, egy kicsit bólogatott, és mindig pontosan akkor mondta ki a megfelelő mondatot, amikor a fehér köpeny felé fordult.
 
A többiek néha gyanakodtak. – Nem furcsa, hogy neki mindig jut? – kérdezték.
 
A laborpatkány ilyenkor elmosolyodott, és így felelt: – Ez nem jutalom. Ez felelősség.
 
És valóban. Egy idő után már nem is volt világos, hogy ő eszi a sajtot, vagy a sajt eszi őt.
A történet vége? Az nincs. A labor működik tovább. Csak a patkány változott meg.
Már nem keresi a kijáratot, mert már ő az egyik ajtó.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...