Moncsi agymenései

  Főszerepben az ablakrongyok     Van valami egészen sajátos hangulata annak, amikor az ember kinéz az ablakon, és hirtelen nem tudja eldönteni, hogy választási kampányba csöppent, vagy egy különös, szabadtéri identitás-szárító fesztiválra. A zászlók, molinók, lobogók úgy lengenek az erkélyeken, ablakokban, mintha a szél is közösségi élményre vágyna, és nehogy lemaradjon, inkább együtt fúj mindenkivel.   Régen az ember legfeljebb a hűtőn tartott egy-egy politikai véleményt, mágnes formájában, diszkréten, hogy a rántott hús és a párizsi szelet még véletlenül se keveredjen ideológiai vitába. Ma viszont már a homlokzat is megszólal. Az erkélyek beszélnek. A redőnyök állást foglalnak. A muskátli pedig, ha lenne szava, valószínűleg csak annyit kérdezne a kifeszített molinóktól, hogy ez most dekoráció, vagy csatlakozási kötelezettség.   Kialakult egy új lakberendezési stílus is, valahol a „minimalista skandináv” és a „kollektív önkifejezés zászlóalapú gyorsítópályája...

  A nagy Tisza-féle Poloskás-gulyás        Tehát adva van a politikai élet új Schrödinger-macskája: a Pártelnök. Ő az az ember, aki nem bízik a véletlenben, de a feleségében sem, ezért inkább egy diktafonnal ápolja a családi kapcsolatokat. De a kör nem itt ér véget, hiszen a Bizalom-Expressz robog tovább!   Képzeljük el a reggeli rutint a pártközpontban:   A Pártelnök lehallgatja a Barátnőt, aki közben lehallgatja a Pártelnököt (mert hát a viszonosság a jó kapcsolat alapja). De jön a Második Ember, aki – mint egy lelkiismeretes adatgazda – tájékoztatja a lehallgatottat arról, hogy le van hallgatva. Csakhogy a Második Ember sem amatőr: ő közben lehallgatja azt is, akit tájékoztatott, és azt is, aki őt tájékoztatta arról, hogy ki kit tájékoztatott a lehallgatás tényéről.   A helyzet már-már olyan, mintha egy Christopher Nolan-filmben lennénk, csak itt nem álmok vannak az álmokban, hanem poloskák a poloskákban.   A Tisza Pártnál a belső kommunik...

  Van az a helyzet, amikor nem forradalmat kell csinálni a fedélzeten, hanem végre kapaszkodni valamibe, ami mindig is stabilan állt a helyén, és valakibe, aki nem most keresi a képeken, melyik is lehet a hajó orra és melyik a vége.       Viharban nem a lelkesedés kormányoz, hanem a rutin. Nem az, aki most jött fel a fedélzetre térképpel a kezében, amin még mindig a „You are here” pöttyöt keresi, hanem az, aki már látott hullámot közelről, és tudja, melyik az, amelyik csak morog, és kicsit dobál és melyik az, ami harap, öklendezésre kényszerít. A kapitány ilyenkor nem dísz, hanem funkció. Ő az, aki nem beszél lyukat a legénység és az utasok hasába, hanem dönt. Nem remél, hanem számol. Mondjuk azt, hogyan lehet kikeveredni a viharból.   Mert a tenger nem szereti a kísérletezést. Ott nincs „próbáljuk ki, mi lesz”, csak az van, hogy mi marad a felszínen, mi éli túl a vihart.   És persze mindig akadnak olyanok, akik ilyenkor hirtelen kapitánynak képzelik maguka...

  TISZA PÁRT: BELSŐ KOMMUNIKÁCIÓS ÉS AKUSZTIKAI ÚTMUTATÓ       „Nálunk a falnak is füle van, és az a fül is le van hallgatva.”   1. Általános üdvözlési protokoll A párttagok közötti találkozáskor a „Szia!” vagy „Jó napot!” köszöntés helyett az alábbi fordulatok kötelezőek: „Próba, egy-kettő, hallasz?” „Remélem, friss az elem a zakódban!” „Szia! Éppen tájékoztatlak, hogy tudom, hogy tudod.”   2. A „Ki kit hallgat le?” prioritási sora   A káosz elkerülése végett az alábbi hierarchia betartása javasolt a felvételek készítésekor: A Pártelnök: Mindenkit lehallgat (beleértve a saját belső monológjait is, hátha meggondolja magát). A Barátnő: Lehallgatja a Pártelnököt, miközben a Pártelnök őt hallgatja le (ez az ún. Akusztikus Szerelmi Négyszög). A Második Ember: Feladata a „Tájékoztató Lehallgatás”. Ő az, aki elmondja neked, hogy le vagy hallgatva, miközben rögzíti a reakciódat a lehallgatás tényére. Az Egyszerű Párttag: Ő csak a p...

  Van az a pont, amikor egy történetről már nem eldönthető, hogy politikai ügy, rendőrségi ügy vagy egy rosszul szervezett kampánytréning gyakorlati feladata, netalán egy újabb James Bond film werkje. A Szabó Bence–Tisza Párt-féle epizód valahol itt kezd el igazán szórakoztatóvá válni, ha az ember hajlandó hátradőlni, és nem keres benne logikát.       Mert mi is történik? Van egy rendőr, aki talán mondott valamit, talán nem úgy, talán nem akkor, de közben már februárban beadta a leszerelését, ami ebben a történetben olyan, mint egy univerzális feloldozó formula. Mint a gyerekkorban a „de én már mondtam, hogy nem ér” szlogen, csak éppen itt azért kicsit több paragrafus sérül közben, mint anno a homokozóban.   A kampány pedig úgy működik, mint egy túlfőzött leves, amibe mindenki beledob még egy narratívát, hátha attól végre íze is lesz. Az egyik oldalon az évszázad biztonsági kockázata fő, titkosszolgálatokkal, nagykövetségekkel, árnyékokkal a falon. A másik oldal...

  007-es ügynök, avagy a nagy magyarkém-retus   2026 tavaszára Magyarország hivatalosan is átment egy olyan elbaszott kémfilmbe, amit Guy Ritchie és egy idegbeteg önkormányzati képviselő közösen rendezett, miután túl sok lejárt szavatosságú párizsit ettek. Itt már nem a választópolgárok voksaiért megy a harc, hanem azért, hogy kinek a diktafonjában merül le később az elem.   Panyi Szabolcs, az oknyomozó újságírás önjelölt James Bondja, a sötét kapualjak helyett már a szerkesztőségi kávégép mellett is szmokingban feszít, kémszemüveggel a fején. Ő az az ügynök, aki nem rázva, hanem lehallgatva kéri a martinit. Panyi Bond-módra gyűjti a "füstölgő fegyvereket", de a végén mindig kiderül, hogy a fegyver csak egy ukrán gyártmányú pendrive, a füst meg csak a Külügyminisztérium szerverszobájából szivárog, amit éppen orosz hekkerek fűtenek alulról. Ő az a kém, aki akkor is leleplez egy titkos akciót, ha csak a közértes néni suttogja el a tejet árát – persze szigorúan csak akkor, h...

  Ebédmeghívás a "Párhuzamos Hallgatások" országában       Helyszín: Egy eldugott pesti bisztró, ahol az asztalok alatt több a mágnes, mint egy roncstelepen.   Szereplők: „A” Politikus és „B” Politikus.   A: – Szia, köszi, hogy eljöttél! Figyelj, beszélnünk kellene a kampányról. Mármint úgy értem, tényleg beszélnünk. (Közelebb hajol a másik zakóhajtókájához, és belekiabálja: – REMÉLEM, JÓ A VÉTEL, SRÁCOK!) B: – Persze, figyelek. Bár a Második Ember már tájékoztatott reggel, hogy te ma tájékoztatni fogsz engem arról, amiről ő már tegnap lehallgatott téged. Úgyhogy tulajdonképpen már tudom, mit fogsz mondani, mielőtt a diktafonod elindulna. A: – Ja, az a felvétel? Azt felejtsd el. Én is lehallgattam őt, amikor téged tájékoztatott, és kiderült, hogy őt is lehallgatta a Pártelnök Barátnője, aki viszont tőlem tudta meg, hogy a Pártelnök éppen őt hallgatja le. Szóval a tájékoztatásod, nos, az már eleve dezinformáció volt. B: (Sóhajt, és kivesz egy elemet a sószór...

  Van az a pont, amikor a kampány már nem kommunikáció, hanem egyfajta művészeti performansz, ahol a valóság csak díszlet, a józan ész pedig sokadrangú statiszta.        Magyar Péter most mintha egyenesen ebbe a műfajba lépett volna át, és nem is kicsiben: rögtön címlappal, hőssel, zászlóval, történelmi súllyal, mindennel, ami egy tisztességes politikai lázálomhoz szükséges.   A kép olyan, mintha valaki egy maréknyi történelmet, egy csipetnyi Netflixet és egy fél kampánystratégiát bedobott volna egy turmixgépbe, majd a „max” fokozatra állította volna. És amikor felnyitotta a fedelet, már nem is volt visszaút.    Ott áll előttünk Szabó Bence, mint a magyar Cattani felügyelő, aki láthatóan nemcsak egy ügyet visz, hanem egy komplett forgatókönyvet a hátán.   És itt lép be Magyar Péter, mint rendező, castingos, marketinges és – ha kell – narrátor egy személyben. Mert ez a poszt nem egyszerűen egy vélemény. Ez egy komplett univerzumindítási kísérl...

  Van egy különös népcsoport, nevezzük őket a Világfájdalom Lakópark állandó bérlőinek. Nem költöznek, nem variálnak, csak állnak az erkélyen, és onnan kiabálnak lefelé a valóságnak.       Szerintük itt minden szörnyű. Tombol a mélyszegénység, az állam egyszerre túl kemény és túl puha, a társadalom pedig egy erkölcsi romhalmaz, amelyet csak ők látnak tisztán, mint valami erkölcsi éjjellátóval felszerelt megfigyelők.   Ők azok, akik pontosan tudják, hogy tenni kellene valamit. Valaki másnak. Valahol máshol. Valamikor később. Addig ők kiabálnak.   Ha azonban a beszélgetés véletlenül kimozdul az elméleti magasságokból, és egy pillanatra leér a nappali szintjére, ahol már kilincs is van az ajtón, hirtelen érdekes dolgok történnek. – „Te befogadnál egy többgyerekes, leszakadt kistérségi, mélyszegény családot?” – „Hát… az azért bonyolult…” – „És egy migráns család? Szegényeknek hely kellene.” – „Azért vannak erre intézmények…” – „Egy megtévedt bűnöző, új esély, r...

  Van az a furcsa ország, ahol minden borzalmas. Legalábbis elmondás alapján. Itt létezik egyfajta kollektív panaszmúzeum, ahol a nemzeti sport nem a foci, hanem a „minden szar” című végtelenített performansz.        Ebben az országban például úgy szenvednek az emberek, hogy közben felveszik a 8 milliós babavárót, várják a 880 ezres adóvisszatérítést, a gyerek ingyen tankönyvből tanul, jó esetben ingyen eszik, a tetőn napelem dolgozik csendben, mint egy túlbuzgó svájci óra, a házat CSOK-ból vették, a nagymama pedig stratégiai tartalékként begyűjti a 13. meg a 14. havi nyugdíjat, ha épp kiosztják.   A gyerek közben megszületik egy kis állami indulótőkével a zsebében, mint egy miniatűr befektetési alap, majd amikor felnő, még ki is veszi, és ha jönnek a tesók, anya nem fizet adót. Jogosítvány? Ajándék. Adó? Kíméletes verzió 25 éves korig. Fizetés? Olykor több, mint azoké, akik már akkor dolgoztak, amikor még a floppy volt a csúcstechnológia.   És mindekö...

  Van ez az új magyar politikai rituálé. Nem kell hozzá urna, kampánycsend vagy program. Elég egy kommentmező és egy idegállapot. A neve: „szavazás dühből”.     A szabály egyszerű. Nem azt nézed, kire szavazol, hanem azt, kit akarsz idegesíteni vele. Mint amikor a szomszéd flexel vasárnap reggel, te meg válaszul fűnyíróval állsz neki délután. Nem praktikus, de lelki egyensúlyt ad.   Mostanában egyre többen játsszák ezt a játékot. Balos ismerős, aki életében először Fideszre húzná az ikszet. Nem, nem tért meg. Nem lett hirtelen rajongó. Egyszerűen csak elege lett. Mint amikor nem azért mész át másik boltba, mert ott jobb a kenyér, hanem mert az előző helyen rád szóltak, hogy csupasz kézzel veszed le a polcról.   És hát ott vannak a kommenthuszárok. A digitális inkvizíció. A modern kor „kussolj”-lovagjai, akik minden eltérő véleményt úgy kezelnek, mint egy rendszerhibát, amit azonnal ki kell javítani. Lehetőleg caps lockkal és anyázással.   A logika valahogy ...

  A magyar közélet mostanra olyan lett, mint egy kissé túlzsúfolt spájz, ahol az ember már nem is tudja, mi mikor került be, csak azt látja, hogy valaki mindig zörög odabent. Régen egyszerűbb volt a helyzet: kinyitottuk az ajtót, és ott álltak az oroszok, rendesen felcímkézve, mint egy gondosan elrakott savanyúság. Tudtuk, hova nyúljunk, kit kell okolni, ki miatt lett savanyú a levegő.       Most viszont mintha valaki éjjel átrendezte volna a polcokat. Az oroszok maradtak, természetesen, hiszen egy rendes spájzból nem lehet csak úgy kipakolni őket. De melléjük szépen beálltak a globalisták is, diszkréten, zakóban, jegyzetfüzettel, mintha csak egy konferenciáról tévedtek volna ide. Nem hangoskodnak, nem csapkodják az ajtót, csak jelen vannak, ami valamiért még nyugtalanítóbb.   A Panyi–Szijjártó-ügy ebben a díszletben már nem is botrány, inkább egy különös kamaradarab, ahol minden szereplő egyszerre megfigyelő és megfigyelt. Valaki figyel valakit, aki kapcsolatba...

  A nemzetközi politikában időről időre felbukkan egy különös jelenség: azok kezdenek aggódni más országok demokratikus működése miatt, akiknek a saját rendszerük körül finoman szólva is akadnak kérdőjelek.         Az ukrán külügyminisztérium most a magyarországi választások tisztasága miatt fejezte ki aggodalmát, sőt, megfigyelők küldését is felvetette. Első hallásra ez akár a nemzetközi együttműködés egy szokásos formája is lehetne, ám a probléma inkább az időzítésben és a kontextusban rejlik.   Ukrajnában ugyanis a háborús helyzet miatt évek óta nem tartottak választásokat. Ez önmagában még magyarázható rendkívüli körülményekkel. A kérdés inkább az, hogy egy ilyen helyzetben lévő állam mennyire hiteles, amikor más ország demokratikus működését kívánja ellenőrizni vagy minősíteni.   Ez nem feltétlenül rosszindulat kérdése, sokkal inkább politikai logika. A nemzetközi térben a „demokrácia” gyakran nem pusztán érték, hanem eszköz is. Egyfajta nyelv, am...

  Van az a pont, ahol a valóság már csak egy vékony, foszladozó függöny, mögötte pedig teljes díszletben áll a „Mindent is megrendeztek Színház" utazótársulata.         És most úgy tűnik, telt házzal játszanak, mert ma már nem elég az, hogy valaki politikus. Nem elég az sem, hogy vitatható, megosztó, vagy épp kemény. Nem. Ma az igazi szint az, amikor valaki saját maga ellen szervez merényletet, gondosan időzítve, dramaturgiai érzékkel, egy kis „életveszély” elnevezésű egzotikus fűszerrel, mert hát anélkül nincs hitelesség. A golyó már nem tragédia, hanem marketingeszköz. A vér pedig, nos, az csak egy rosszul optimalizált PR-kampány mellékterméke.   Ebben a világban minden lövés egy sajtóközlemény.   És aki ezt nem látja, az nyilván naiv. Hiszen ott a precedens, hiszen szerintük mindenki magát löveti. A politikai túlélés új aranyszabálya az, hogy ha nem kockáztatod az életed, nem is gondolod komolyan a kampányt. Mi ez, ha nem elkötelezettség?   Kic...

  Az unalom kora      Egyszer majd vége lesz ennek is, mint minden túl hangos vásárnak. Vége lesz ennek a politikai mutatványnak is, egyszer csak lecsukják a bódé ajtaját.   És akkor ott maradunk a poros tér közepén, kezünkben a zászlóval, és hirtelen nem lesz világos, mihez kezdjünk egymással.   Mert addigra megszokjuk, hogy minden reggel egy kommentháborúval indul.   A „szerelmes asszonyok” még mindig ott lesznek, akik olyan elszántan védik a kiválasztottjukat, mintha legalább közös családi kasszán lennének.   És ott lesznek a családok, ahol este nem ugyanaz a híradó megy, ahol egy vacsoraasztal két politikai lövészárok között lett felállítva, és ahol egy félmondatból vita lesz, egy vitából sértődés, a sértődésből pedig hosszú csend.   A kommentmező csak a kirakat. A valódi repedések a nappalik közepén futnak végig. Közben a tömegek továbbra is mérhetetlenek, hiszen minden rendezvény történelmi, minden beszéd korszakos, és valahol mindig va...

„De a…” - avagy a politikai vita kocsmai logikája       A mai politikai közbeszéd egyik legjellemzőbb fordulata egy rövid, de rendkívül hatékony mondatkezdés: „de a…”. Ez a két szó olyan, mint egy varázsszó a vitákban: nem cáfol, nem magyaráz, nem tisztáz, egyszerűen csak eltereli a figyelmet.   Ha valaki felró egy problémát az egyik politikai oldalnak, a válasz sokszor nem az, hogy az állítás igaz-e, hanem az, hogy a másik oldal is csinált valamit. A logika ilyenkor nagyjából így működik.   A: „Ez a döntés hibás.” B: „Igen, de a másik oldal még rosszabbat csinált.”   A vita ezzel gyakorlatilag véget is ér. Nem azért, mert a kérdés megoldódott, hanem mert a fókusz áthelyeződött.   A jelenség legjobban talán egy kocsmai párbeszéddel írható le.   Józsi odaszól Jenőnek: „Jenő, te egy f@sz vagy.” A közönség feszülten figyel, vajon mi lesz a válasz. Jenő magába néz, érvel, védekezik? Nem. Jenő így felel: „Lehet. De a Géza nagyobb f@sz.”   A jelenl...

  Az áradás természete         Az áradás félelmetes dolog. Ha valahol valami árad, az általában nem jó hír. Az áradás nem az a jelenség, amit az ember pezsgőbontással ünnepel. Az áradás káros, veszélyes, és többnyire komoly rombolással jár. Veszélyes az életre, az egészségre, sőt néha még az ép elmére is.   Valahogy ennél lelkesítőbb szlogent is kitalálhattak volna az okosok.   Mert ami árad, az nem válogat. Az áradás ugyanis visz magával mindent: a jót, a rosszat, a hasznosat, a feleslegest. A bútorokat, a kerítést, a tyúkólat, néha még a józan észt is. De nemcsak visz. Hoz is. Sőt, leginkább hoz.   Az áradás ugyanis kiváló gyűjtőjárat. Hoz szemetet, hoz iszapot, fekáliát, állattetemeket, mindenféle rothadó meglepetést. Olykor még a szekrényekből kihulló csontvázakat is. A végén pedig az ember ott áll, és azt látja, hogy körülötte minden egy hatalmas, bűzölgő, nyakig érő szartengerben úszik.   Sőt, az áradás nemcsak tárgyakat hoz. Hoz baktér...

  Gyermeknevelési veszélyforrások         Hallottam egy anyukáról, aki nem engedi a gyerekének nézni a Peppa malacot, mert az rossz példát mutat. Például pocsolyába ugrálást.   Ez első hallásra logikusnak tűnik, hiszen ha egy gyerek lát egy rajzfilmet, ahol egy malac sárba ugrik, akkor nyilván azonnal civilizációs összeomlás következik. Óborzadály! Sáros lesz a gyerek.   Amúgy az megvan, hogy gyerekként én a Tom és Jerry mellett a Gyalogkakukkot is néztem?   Aki nem látta, annak elmesélem, hogy abban egy prérifarkas rendszeresen próbálta ipari robbanóanyagokkal, rakétákkal, katapultokkal és gravitációs kísérletekkel megsemmisíteni a futómadarat. Az esetek többségében azonban leginkább saját magát robbantotta fel, zuhant szakadékba, vagy préselte laposra egy zongora.   Ennek ellenére – meglepő módon – nem nőtt fel az a generáció, amelyik katalógusból rendel dinamitot. Legalábbis nem tömegesen vannak ilyen emberek.   Ennek - szintén sokak ...

A posztfasiszta reggeli kávéja         A magyar politikai nyelv olyan, mint egy folyamatosan forrásban lévő bogrács. Ha valaki kicsit félrenéz, már bele is került egy új szó, amit addig senki nem látott, de hirtelen mindenki használni kezdi, mintha már a nagymama is ezzel altatta volna a gyerekeit.    Így született meg mostanában a közélet legújabb teremtménye: a posztfasiszta.   A szó első hallásra olyan, mintha egy egyetemi szeminárium és egy kommentháború szerelemgyereke lenne, a jelentése azonban rugalmas, mint egy gumicsizma. A Facebookon például nagyjából azt jelenti: valaki, akinek a posztjával/kommentjével nem értek egyet, de a sima fasiszta már túl snassz.   A klasszikus fasiszta ugyanis már elavult. Olyan, mint a Nokia 3310, ami ugyan működik, de a modern vitákhoz már kevés benne a megapixel. A politikai kreativitás ezért előállt a továbbfejlesztett változattal: posztfasiszta 2.0. verzióval.    Ez a jelző különösen praktikus, m...