Agymenés 77.

Lassan harmincévnyi pasiügyi kutatásaim sosem érnek a végére. Sőt, naponta okoznak még mindig meglepetést, bár egy tény sosem változik: ezek folyton hazudnak. Na jó, néha csak egy kicsit, vagy lódítanak, netalán túloznak, árnyalnak – szóval fogalmazhatunk sokféleképpen. Sokszor nem is tudják, azt hiszik, így a jó, így a szép, és minden rohadtul rendben van. De hazudnak, ha kell, ha nem. Sokszor némán és csendesen, mert a félelem miatt ki nem mondott szóról azt hiszik, az sosem lehet hazugság. Mert nem tudják, hogy létezik a néma hazugság…

Ráadásul annyira feleslegesen és átlátszó módon falsok, hogy az már sokszor komolyan mókás. Figyelni őket jobb, mint egy komédiát végignézni a tévében, hiszen örök, és könnyen követhető, akárcsak egy elcsépelt szappanopera. Néha változnak a nevek, néha van Hozéármándó vagy Lúízenrike, de mindig és rendíthetetlenül ugyanazok a húdenagymacsóéspokolijópasi karakterek, a menővagyokizgalmasélettel szerepek és az ehhez illeszkedő kellékek.

Eljátsszák a nagy macsót, aki minden nap más nőt visz az ágyba, aztán ha netalán te is odakerülsz, egy váratlan és át nem gondolt pillanatban ellőtt mondatnál kiderül, hogy hetek óta csak Marok Marcsa volt a párnái között, a sok odaképzelt hús-vér nő helyett. Azt hiszik, hazudniuk kell erről is, mint ahogy azt, ők rém elfoglaltak és igencsak fontosak. Mert különben te biztos percenként hívogatnád őket, csöpögős üziket dobnál, sírnál, hisztiznél, tapadnál és ellenőriznél, ez pedig nem fér bele a rohanós életükbe. Aztán jó esetben rájönnek, kettőtök közül te vagy az elfoglaltabb, a fontosabb, és valahogy tényleg nem érdekel, ők éppen merre járnak. Nem hívod, az sms-be belekopna a körmöd, és egyébként is, van éppen millió más dolgod. Rájönnek hát, hogy dehogy emeled fel a telefont, legfeljebb akkor, ha valóban van kérdezni- vagy mondanivalód. Röviden és tömören. Mert egyébként amúgy minek? Aztán majd, ha lesz rá kedved és időd, akkor csetelsz vagy csacsogsz egy kört, amíg meg nem unod. Ezt pedig nem értik. Nem tudják kezelni, összezavarodnak, mert aki nem fér bele a tucatolós dobozba, az gáz.

Meg vannak győződve róla, hogy minden nő fehér ruháról, összeköltözésről és örök szerelemről álmodik az első csók után. A nőket valamiféle hálóval köröző orvhalásznak vizionálják, és eszükbe sem jut: bizony van női kapitány. És ha te véletlenül mégsem álmodsz királylányként, akkor beáll a káosz az agyban. Mert akkor most mit is akar? Mi a fene folyik itt, miért más, mint a kép az agyban? Kihasznál, a fenébe, ez de gáz! Hiszik, hogy ha úgy tesznek, mintha nem vennének rólad tudomást, akkor majd jól megsértődsz, és talán elárulod, mégis az örök szerelemről álmodsz. Így megint nekik lesz igazuk, hiszik, már sokadjára. Aztán amikor röhögsz rajtuk egy jót, és lépsz tovább, akkor vadul kapkodni kezdenek. Mert mi a frász van most? Hát dobtam neki egy lájkot, nem? Múlt héten, vagy két hete? Hát én nem is tudom, mit akar, és mit nem ért…. Eközben pedig jobban képben van online hazudott életeddel, mint te magad. És hiszi, a kép, amit mutatsz, az csakis te magad lehetsz.

Azt gondolják, hogy mert ismernek pár nőt, aki két odaböfögött jó szóért és a szeretet pár percnyi illúziójáért bármire kapható - legfeljebb húzza a száját és nyel kettőt kínjában -, akkor már téged is ismernek. Aztán rádöbbennek, rohadtul nem. Mert ami másnak kényszer és kín, lehet, hogy neked öröm és élvezet. Csak valahogy mindig több volt és könnyebben elérhető a más. Csak mert újfent csesztek feltenni egy egyszerű kérdést. Csak mert könnyebb a dobozolás, és kényszer a hazugság. Vagy a néma hazugság….

Megakadtak a „tegyük féltékennyé” játéknál, és vad sportot űznek belőle, miközben te szépen és csendesen játszod a magad kis valós, élő és tapintható játékait. Úgy, hogy észre sem veszik, az életed az ő játékaik mellett is csodásan és élvezetesen, csak éppen extra körítés, és színpadias rendezés nélkül megy tovább. Sokkal inkább, mint nekik, akik közben halálra fáradtak a hülye játékban.

Mert hát tudjuk, színház az egész világ. Csak éppen egyszerűbb lenne kimondani a gondolatokat, kéréseket, vágyakat, kérdezni és nem más helyett dönteni. Na, akkor rögtön nem lenne szükség a rendező nélküli színdarab kaotikus színpadképére, és a kérdésekkel és kétségekkel végigvert hazugság-képekre. Mert úgyis mindenki más. Mert én, te és ő vagyunk a mindig-nagyon-más. És végtére is, már annyira nevetséges ez az egész, és nagyon elcseszett színdarab. Legyen végre rendező-csere!