Valamikor nem is olyan régen még szerettem az őszt. Vártam a napsütést,
belefeküdtem a lehullott avarba és szimatoltam az elmúlás illatát. Nem
féltem tőle, mert tudtam, lesz feltámadás. De ma már tudom, Nagypéntek
nélkül nincs feltámadás. Kell a Nagypéntek, és kell a hit. Hinni
valamiben, akármiben. Mindenkinek mást jelent a Nagypéntek.
Már nem szeretem az őszt. Már csak látom, de láttatni nem tudom a színeit, azokat a csodálatos, beazonosíthatatlan, a színek széles skáláján nevet soha nem kapó színeket. Állok az ablaknál, nézem, csodálom, de képtelen vagyok megmutatni. Az ősz a láttatás nélkül nekem már a halál.
És valamikor a tavaszért is rajongtam. Angyalkát játszottam a lehullott szirmokban, mint más a hóban teszi, lestem a cseresznyefa virágzását, az orgona nyílását, ámultam a virágok illatos létét. Csodáltam a feltámadás szépségét, illatát, meséjét, az újjászületés örömét. Mert még hittem Nagypéntekben és tudtam, egyszer lesz feltámadás.
Igen, akkor még hittem, hogy az elmúlást újjászületés követi, hogy az avar tánca nem a haldokló tánca, hanem a jövő reményének, a tavasz várásának elringatása. Még tudtam táncolni az avarban és a szirmok között, és tudtam várni, majd elbúcsúztatni a nyarat.
Hittem, hogy a tavasz meséje hozza a nyár csodáját, és az ősszel sem hal meg, csak álomba szenderül a csoda. Hittem, hogy a tél didergős összebújása hozza a tavaszi feltámadást, és hittem, hogy örök lesz ez a körforgás. Hittem, hogy örökkön örökké láttatni tudom a meséket és a csodákat, a színeket és az illatokat.
Már nem hiszem a mesét, mert elhazudták a Nagypénteket, hitetlen és hazug emberek. Elvették tőlem a Nagypéntek reményét, a hitet abban, léteznek főnixmadarak. A hitet, hogy örök a körforgás. Már nincs ősz és nincs tavasz. Még él talán a nyár meséje, a napsütés simogatása, de már nem akarok az avarban fürdeni és nem játszok tavasszal angyalkát a szirmokon. Már nem tudom megmutatni a színeket, az illatokat, a lehullott levél torz és mégis csodaszép formáját, az esőcseppek kopogását. Már csak didergősen bújok és hallgatom a "November Rain"-t.
"'Cause nothin' lasts forever
And we both know hearts can change"
Elvitték a szavak a Nagypéntek és vele a feltámadás reményét, és a szavak köré font hazugságok megmérgezték a nyár reményét. Nincsenek már szavak, melyeknek hinni tudnék. Már nem tudom, mi volt az igaz, és mi csengett hazugul. Már nem tudom, volt-e valaha tavaszom, és őszinte volt-e az ősz egyetlen pillanata. Csak kopog az eső, a november rain, és csak várom, mikor lesz egyszer talán újra rend. Egyetlen szó sem adhatja vissza az én Nagypéntekem, de talán nem fáj olyan nagyon az elmúlás, akkor sem, ha nem lesz feltámadás.
Már nem szeretem az őszt. Már csak látom, de láttatni nem tudom a színeit, azokat a csodálatos, beazonosíthatatlan, a színek széles skáláján nevet soha nem kapó színeket. Állok az ablaknál, nézem, csodálom, de képtelen vagyok megmutatni. Az ősz a láttatás nélkül nekem már a halál.
És valamikor a tavaszért is rajongtam. Angyalkát játszottam a lehullott szirmokban, mint más a hóban teszi, lestem a cseresznyefa virágzását, az orgona nyílását, ámultam a virágok illatos létét. Csodáltam a feltámadás szépségét, illatát, meséjét, az újjászületés örömét. Mert még hittem Nagypéntekben és tudtam, egyszer lesz feltámadás.
Igen, akkor még hittem, hogy az elmúlást újjászületés követi, hogy az avar tánca nem a haldokló tánca, hanem a jövő reményének, a tavasz várásának elringatása. Még tudtam táncolni az avarban és a szirmok között, és tudtam várni, majd elbúcsúztatni a nyarat.
Hittem, hogy a tavasz meséje hozza a nyár csodáját, és az ősszel sem hal meg, csak álomba szenderül a csoda. Hittem, hogy a tél didergős összebújása hozza a tavaszi feltámadást, és hittem, hogy örök lesz ez a körforgás. Hittem, hogy örökkön örökké láttatni tudom a meséket és a csodákat, a színeket és az illatokat.
Már nem hiszem a mesét, mert elhazudták a Nagypénteket, hitetlen és hazug emberek. Elvették tőlem a Nagypéntek reményét, a hitet abban, léteznek főnixmadarak. A hitet, hogy örök a körforgás. Már nincs ősz és nincs tavasz. Még él talán a nyár meséje, a napsütés simogatása, de már nem akarok az avarban fürdeni és nem játszok tavasszal angyalkát a szirmokon. Már nem tudom megmutatni a színeket, az illatokat, a lehullott levél torz és mégis csodaszép formáját, az esőcseppek kopogását. Már csak didergősen bújok és hallgatom a "November Rain"-t.
"'Cause nothin' lasts forever
And we both know hearts can change"
Elvitték a szavak a Nagypéntek és vele a feltámadás reményét, és a szavak köré font hazugságok megmérgezték a nyár reményét. Nincsenek már szavak, melyeknek hinni tudnék. Már nem tudom, mi volt az igaz, és mi csengett hazugul. Már nem tudom, volt-e valaha tavaszom, és őszinte volt-e az ősz egyetlen pillanata. Csak kopog az eső, a november rain, és csak várom, mikor lesz egyszer talán újra rend. Egyetlen szó sem adhatja vissza az én Nagypéntekem, de talán nem fáj olyan nagyon az elmúlás, akkor sem, ha nem lesz feltámadás.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése