Agymenés 123.

A maszk névtelenséget ad. A maszk mögé elrejtőzhetünk, a maszk mögött már más emberré válhatunk.

Minden ember az identitását a testére vetíti ki, de leginkább az arca az, amivel saját énjét azonosítja. Reggel felkel, belenéz a tükörbe, és azonosítja saját magát. Gyűrött vagyok? Szép vagyok? Karikás a szemem? Mélyek a ráncaim? Csipás lennék?

 

Aztán megmosakszik, tán sminkel is, felveszi a szemüvegét, és máris olyanná teszi magát, amilyennek láttatni szeretné. a testünk és az arcunk igazodik a szociális identitásunkhoz. 

 

Amikor az arcunkat részben vagy egészben eltakarjuk, identitásunkat megváltoztathatjuk. Ez tesszük a sminkkel, de ezt tesszük a temérdek filterrel is, amit a fotóinkra rakunk. Másnak láttatjuk magunkat, mint amik vagyunk. A világ felé szépnek láttatjuk magunkat, nem kell, hogy lássák a ráncokat, a könnyeket, hiszen minden világ rózsaszín és mindenki világa csillámporos.

 

Virtuális viták, virtuális igazságok, virtuális randik, erotikus csetelések - és ki tudja, valójában kit is rejt a másik képe mögötti valóság.

 

Most pedig? Elég egy maszk, és máris vagy elrejtjük, vagy éppenséggel megváltoztatjuk a külső világ felé mutatott képet. Kimehetünk az utcára, smink és filter nélkül sem láthatják a valódi énünk.

 

Rejtélyesek és titokzatosak leszünk általa, és egyre többen keressük a szemeket a maszkok felett. Mert hátha valóban a szem a lélek tükre. És az emberek félnek, hogy tán valaki felismeri a valót.

 

És az emberek félnek. Rettegnek a bezártságtól, de még jobban saját maguktól, az ismeretlen arctól, akit ők alkottak. Rettegnek az összezártságtól, ahol most, így bő egy hónap után már mindenki látja a valódi arcukat.

 

A maszkkal megalkotunk egy állapotot, mellyel valamilyennek tűnünk és valamilyennek látszunk. Legalább a külvilág felé, ha otthon már nem is rejthetjük el valódi énünket. 

 

És a maszk fedezékében már igazából mindegy, milyennek mutatkozunk. A maszk fedezékében már könnyebb lemenni kutyába, könnyebb alpárinak és bunkónak lenni, könnyebb megmondani, odavágni és okoskodni, hiszen hát talán mégsem ismer fel a szomszéd.

 

Kicsit olyan ez a maszk-őrület, mint a facebook: arctalan megmondóemberek tobzódása, csak éppen a virtuális tér helyett most a való élet mocsarában.

Eddig arctalanul "megmondóskodva" a nagy közösségi térben, mindenhez IS értő elmehunytak idióta okoskodása, és most ugyanez nagyban, az utcákon, a tereken, a közlekedési eszközökön és a boltokban - a maszk adta arctalanságba burkolózva.

 

Hiszik, hogy a való élet pofonjai majd ugyanúgy visszapattannak vagy legalább leperegnek a maszkról, ahogy a virtuális pofonok peregnek le kreált pofájukról.

Igazából ez a pandémia nem más, mint a trendi, magabiztossá és önbizalommal teltté, önhitté és nagyképűvé tevő virtuális lét arctalanságának való életté, a hétköznapok részévé koronázása egyetlen, szemmel nem látható vírusszem, és az ellene felvértező apró rongydarab által.