Van valami, amit képtelen vagyok megérteni. Azt tudom, hogy az emberek nagy részének életét, kapcsolatait a közösségi oldal irányítja. Tilt és töröl - ezzel vége is valaminek. Nem megbeszéli, nem megvitatja, nem csap pofán - egyszerűen töröl a profiljáról és - úgy hiszi - ezzel az életéből is.
Ez eddig rendben is van, az ő döntése, ha ebben a csökkentett üzemmódban éli kapcsolatait és életét. Hiszi, hogy törölt, de az agy pici polcocskái még akkor is más üzemmódban vannak, ha ő magamagát tudatosan facebook-csökkentettre állította.
Ám azt már képtelen vagyok megmagyarázni magamnak, ha valaki - okkal vagy ok nélkül - töröl egy másikat, mi a francnak kukucskálja az oldalát. Miért érdeklik a bejegyzései, a képei, a kommentjei. Mi a francért lájkolgatja a képeit és osztja meg az osztanivalókat.
Ha én valakit utálok és kitörlök az életemből, arra soha többé nem vagyok kíváncsi. Nem érdekel, mit gondol, mit lát szépnek vagy érdekesnek. Már nem része az életemnek, sem ő, sem a gondolatai, sem pedig az érzései. Tán köszönök neki, ha az utcán látom, de az első nem fogadott után másodszor már félrenézek.
Valahogy furcsa ez az egész. Gerinc kellene tán. Odaállni a másik elé, és megmondani, mit is gondolok.
Hogy sértett voltam, sértett vagyok, hogy idő kell még, de nem akarom, hogy eltűnj az életemből. Mert érdekel, amit mondasz, érdekel, amit csinálsz vagy érdekelsz akár te magad, a lényed. De lehet azt is mondani, hogy ki akarom használni mindazt, ami kihasználható belőled, ebben még utálatom sem tart vissza, így vagy letiltasz, te köcsög, vagy eltűröd, hogy kukucskállak és elveszem tőled, amit jónak, amit értékesnek tartok a magam számára.
Ám ha gerinc nincs, akkor következetesség sincs. Akkor pillanatnyi érzések vannak, egyik a másikba csap át és nem tudja a közösségi oldal lénye megmondani, vajon ki is ő és mit is akar.
Ez eddig rendben is van, az ő döntése, ha ebben a csökkentett üzemmódban éli kapcsolatait és életét. Hiszi, hogy törölt, de az agy pici polcocskái még akkor is más üzemmódban vannak, ha ő magamagát tudatosan facebook-csökkentettre állította.
Ám azt már képtelen vagyok megmagyarázni magamnak, ha valaki - okkal vagy ok nélkül - töröl egy másikat, mi a francnak kukucskálja az oldalát. Miért érdeklik a bejegyzései, a képei, a kommentjei. Mi a francért lájkolgatja a képeit és osztja meg az osztanivalókat.
Ha én valakit utálok és kitörlök az életemből, arra soha többé nem vagyok kíváncsi. Nem érdekel, mit gondol, mit lát szépnek vagy érdekesnek. Már nem része az életemnek, sem ő, sem a gondolatai, sem pedig az érzései. Tán köszönök neki, ha az utcán látom, de az első nem fogadott után másodszor már félrenézek.
Valahogy furcsa ez az egész. Gerinc kellene tán. Odaállni a másik elé, és megmondani, mit is gondolok.
Hogy sértett voltam, sértett vagyok, hogy idő kell még, de nem akarom, hogy eltűnj az életemből. Mert érdekel, amit mondasz, érdekel, amit csinálsz vagy érdekelsz akár te magad, a lényed. De lehet azt is mondani, hogy ki akarom használni mindazt, ami kihasználható belőled, ebben még utálatom sem tart vissza, így vagy letiltasz, te köcsög, vagy eltűröd, hogy kukucskállak és elveszem tőled, amit jónak, amit értékesnek tartok a magam számára.
Ám ha gerinc nincs, akkor következetesség sincs. Akkor pillanatnyi érzések vannak, egyik a másikba csap át és nem tudja a közösségi oldal lénye megmondani, vajon ki is ő és mit is akar.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése