Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 25.

Van valami, amit képtelen vagyok megérteni. Azt tudom, hogy az emberek nagy részének életét, kapcsolatait a közösségi oldal irányítja. Tilt és töröl - ezzel vége is valaminek. Nem megbeszéli, nem megvitatja, nem csap pofán - egyszerűen töröl a profiljáról és - úgy hiszi - ezzel az életéből is. 
Ez eddig rendben is van, az ő döntése, ha ebben a csökkentett üzemmódban éli kapcsolatait és életét. Hiszi, hogy törölt, de az agy pici polcocskái még akkor is más üzemmódban vannak, ha ő magamagát tudatosan facebook-csökkentettre állította.
Ám azt már képtelen vagyok megmagyarázni magamnak, ha valaki - okkal vagy ok nélkül - töröl egy másikat, mi a francnak kukucskálja az oldalát. Miért érdeklik a bejegyzései, a képei, a kommentjei. Mi a francért lájkolgatja a képeit és osztja meg az osztanivalókat.
Ha én valakit utálok és kitörlök az életemből, arra soha többé nem vagyok kíváncsi. Nem érdekel, mit gondol, mit lát szépnek vagy érdekesnek. Már nem része az életemnek, sem ő, sem a gondolatai, sem pedig az érzései. Tán köszönök neki, ha az utcán látom, de az első nem fogadott után másodszor már félrenézek.
Valahogy furcsa ez az egész. Gerinc kellene tán. Odaállni a másik elé, és megmondani, mit is gondolok.
Hogy sértett voltam, sértett vagyok, hogy idő kell még, de nem akarom, hogy eltűnj az életemből. Mert érdekel, amit mondasz, érdekel, amit csinálsz vagy érdekelsz akár te magad, a lényed. De lehet azt is mondani, hogy ki akarom használni mindazt, ami kihasználható belőled, ebben még utálatom sem tart vissza, így vagy letiltasz, te köcsög, vagy eltűröd, hogy kukucskállak és elveszem tőled, amit jónak, amit értékesnek tartok a magam számára.
Ám ha gerinc nincs, akkor következetesség sincs. Akkor pillanatnyi érzések vannak, egyik a másikba csap át és nem tudja a közösségi oldal lénye megmondani, vajon ki is ő és mit is akar.




Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...