Valahogy kificamodott ez a világ. Lehet, hogy bazi öreg vagyok, de már nem értek semmit.
Emberek haragszanak egymásra, összevesznek, vitájuk adódik - ez rendben is van, előfordul az életben. A viták, veszekedések, nézeteltérések azért vannak, hogy megoldjuk őket. Négyszemközt, egymás között. Esetleg hangosan, veszekedve, pofán vágva a másikat, de a mi dolgunk a miénk. Ha nem jutunk dűlőre, jöhetbékebíró - egy közös ismerős, vagy rosszabb esetben a bíróság.
De manapság nem ez a módi. Ma kiírjuk a facebookra, hogy kivel mi a bajunk. Nyíltan, kiteregetve a szennyest, még a szaros gatáyt is közszemlére téve.
És nem csak a közérdekű infókat - hogy lehúzós, hogy csaló, hogy tolvaj -, hanem a magánjellegű dolgokat is. Facebookon fenyegetünk, támadunk, facebookon kérünk számon, szarrá alázunk ismerőst vagy alig ismert embert, csak mert a magunk igaza az egyetlen igazság.
Pedig minden érme kétoldalú. Szokták mondani, hallgattassék meg a másik fél is. De hogyan? És mikor? Ha már a fél ország megosztotta a fröcsögést, jó lesz? Az megfelel, ha akkor látja és fogja fel a vétkes, az elítélt, a meghurcolt és megalázott, mikor már a fél ország habzó szájjal ugat rá?
Amikor egy gyerek öngyilkos lesz a közösségi oldalon ellene zajló támadások miatt, akkor mindenki felhördül és kiakad. Bosszúért kiált és dühöng. Amikor ugyanezt teszik - okkal vagy ok nélkül - egy felnőttel, az természetes. Akkor is őrjöng és habzik a szája, csak éppen ellene. Nem gond a család, a gyerek, az egzisztencia, a féligazság is igazság, hadd szóljon hát! Hadd dögöljön meg, és persze nem csak ő, de a szomszéd tehene is. Dögöljön meg a család, a gyerek, menjen tönkre az élete, mert csak az én igazságom az igazság. Nincs joga szólni, ha vétett, nincs joga szembe nézni, de még védekezni sem. Mert a támadók mindig többen vannak. Mert többen vannak, akik csámcsogni akarnak olyan dolgokon, amihez közük sincs.
A média megtette hatását. Szidjuk a multikultit és a mocsok retek médiát, de az az élet, amit ott látunk.
A telefont felvenni, levelet írni, netán odamenni, a szemébe nézni és amúgy tökösen szájba verni már nem divat. Nem kúl. Az már ódivatú és kevés.
Maradok hát kevés és maradok ódivatú, multikultit nem élő és tévét nem néző, de ígérem, ha a lelkembe taposol, nem posztollak ki a facebookon, ámde egyszerűen és alaposan képen töröllek.
Emberek haragszanak egymásra, összevesznek, vitájuk adódik - ez rendben is van, előfordul az életben. A viták, veszekedések, nézeteltérések azért vannak, hogy megoldjuk őket. Négyszemközt, egymás között. Esetleg hangosan, veszekedve, pofán vágva a másikat, de a mi dolgunk a miénk. Ha nem jutunk dűlőre, jöhetbékebíró - egy közös ismerős, vagy rosszabb esetben a bíróság.
De manapság nem ez a módi. Ma kiírjuk a facebookra, hogy kivel mi a bajunk. Nyíltan, kiteregetve a szennyest, még a szaros gatáyt is közszemlére téve.
És nem csak a közérdekű infókat - hogy lehúzós, hogy csaló, hogy tolvaj -, hanem a magánjellegű dolgokat is. Facebookon fenyegetünk, támadunk, facebookon kérünk számon, szarrá alázunk ismerőst vagy alig ismert embert, csak mert a magunk igaza az egyetlen igazság.
Pedig minden érme kétoldalú. Szokták mondani, hallgattassék meg a másik fél is. De hogyan? És mikor? Ha már a fél ország megosztotta a fröcsögést, jó lesz? Az megfelel, ha akkor látja és fogja fel a vétkes, az elítélt, a meghurcolt és megalázott, mikor már a fél ország habzó szájjal ugat rá?
Amikor egy gyerek öngyilkos lesz a közösségi oldalon ellene zajló támadások miatt, akkor mindenki felhördül és kiakad. Bosszúért kiált és dühöng. Amikor ugyanezt teszik - okkal vagy ok nélkül - egy felnőttel, az természetes. Akkor is őrjöng és habzik a szája, csak éppen ellene. Nem gond a család, a gyerek, az egzisztencia, a féligazság is igazság, hadd szóljon hát! Hadd dögöljön meg, és persze nem csak ő, de a szomszéd tehene is. Dögöljön meg a család, a gyerek, menjen tönkre az élete, mert csak az én igazságom az igazság. Nincs joga szólni, ha vétett, nincs joga szembe nézni, de még védekezni sem. Mert a támadók mindig többen vannak. Mert többen vannak, akik csámcsogni akarnak olyan dolgokon, amihez közük sincs.
A média megtette hatását. Szidjuk a multikultit és a mocsok retek médiát, de az az élet, amit ott látunk.
A telefont felvenni, levelet írni, netán odamenni, a szemébe nézni és amúgy tökösen szájba verni már nem divat. Nem kúl. Az már ódivatú és kevés.
Maradok hát kevés és maradok ódivatú, multikultit nem élő és tévét nem néző, de ígérem, ha a lelkembe taposol, nem posztollak ki a facebookon, ámde egyszerűen és alaposan képen töröllek.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése