Biztos, hogy mindig az van szarban, aki sír? Ingyenes, ajándékozós oldalak, segítségkérő posztok, rimánkodó üzenetek. Te pedig adsz, küldesz, sokszor magadtól elvéve. Koldus, aki éhezik és tartja a kalapját, aztán rohan a kocsmába. Mennyivel őszintébb lenne azt mondni, piára kell,mert nem bírok szembenézni a tehetetlenségemmel.
Biztos, hogy mindig az van szarban, aki sír? Sokszor és gyakrabban az, aki ad. Mert az utolsóját adja. Azt hiszi, ha az utolsó kétezrét megosztja, segít vele. Ő pedig hallgat, ha elfogyott a kétezer fele, és nem kér, nem sír, csak örül, hogy segíthetett. Nem tudja, igazából kinek. Tudja a nevet, látja az arcot, a szemet, de mégis, kinek adta? Ismeri? Tudja, hogy tényleg kenyérre kellett-e? Aztán szembesül vele vén fejjel, hogy bizony sokaknak a folyékony kenyér a kenyér és a dohány a feltét rá.
Biztos, hogy mindig az van szarban, aki sír? Sírni nagyon könnyű. Egy idő után kérni is. De hallgatni, megoldani, a napi csatákat megvívni csak csendes méltósággal lehet. Mert akkor már nem marad erő a sírásra. A gerinc nem attól törik, ha lehajol az ember egy morzsáért. Nem attól lesz hajlítható, ha méltósággal, de kellő alázattal meghajlik az élet rárakott súlyától.
Biztos, hogy mindig az van szarban, aki sír? Csukd be a füled, a szemed és próbálj meg látni és hallani. Észrevenni, ki az, aki mosolyog. Keresd a szemében a mosoly igazságát és észreveszed, igazából az van szarban, aki mosolyog a gondok felett. Aki nem szól, nem kér, nem könyörög. Aki ha hozzálépsz, kettétöri kezében a kenyeret és a felét neked adja. Aki ha kérsz tőle, akkor is ad, ha neki nem marad. Aztán sír tán, de csak otthon, a párnájába, ha már mindenki alszik körülötte. Csendben, némán, az éjszakába sír bele, mert az éjszaka sötétje mindent elnyel. Reggel, az első fénnyel megrázza magát, mosolyt lop arcára a nap első sugaraiból, és megoldja azt, amit még meg lehet.
Biztos, hogy mindig az van szarban, aki sír? Sokszor és gyakrabban az, aki ad. Mert az utolsóját adja. Azt hiszi, ha az utolsó kétezrét megosztja, segít vele. Ő pedig hallgat, ha elfogyott a kétezer fele, és nem kér, nem sír, csak örül, hogy segíthetett. Nem tudja, igazából kinek. Tudja a nevet, látja az arcot, a szemet, de mégis, kinek adta? Ismeri? Tudja, hogy tényleg kenyérre kellett-e? Aztán szembesül vele vén fejjel, hogy bizony sokaknak a folyékony kenyér a kenyér és a dohány a feltét rá.
Biztos, hogy mindig az van szarban, aki sír? Sírni nagyon könnyű. Egy idő után kérni is. De hallgatni, megoldani, a napi csatákat megvívni csak csendes méltósággal lehet. Mert akkor már nem marad erő a sírásra. A gerinc nem attól törik, ha lehajol az ember egy morzsáért. Nem attól lesz hajlítható, ha méltósággal, de kellő alázattal meghajlik az élet rárakott súlyától.
Biztos, hogy mindig az van szarban, aki sír? Csukd be a füled, a szemed és próbálj meg látni és hallani. Észrevenni, ki az, aki mosolyog. Keresd a szemében a mosoly igazságát és észreveszed, igazából az van szarban, aki mosolyog a gondok felett. Aki nem szól, nem kér, nem könyörög. Aki ha hozzálépsz, kettétöri kezében a kenyeret és a felét neked adja. Aki ha kérsz tőle, akkor is ad, ha neki nem marad. Aztán sír tán, de csak otthon, a párnájába, ha már mindenki alszik körülötte. Csendben, némán, az éjszakába sír bele, mert az éjszaka sötétje mindent elnyel. Reggel, az első fénnyel megrázza magát, mosolyt lop arcára a nap első sugaraiból, és megoldja azt, amit még meg lehet.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése