Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 27.

Biztos, hogy mindig az van szarban, aki sír? Ingyenes, ajándékozós oldalak, segítségkérő posztok, rimánkodó üzenetek. Te pedig adsz, küldesz, sokszor magadtól elvéve. Koldus, aki éhezik és tartja a kalapját, aztán rohan a kocsmába. Mennyivel őszintébb lenne azt mondni, piára kell,mert nem bírok szembenézni a tehetetlenségemmel.
Biztos, hogy mindig az van szarban, aki sír? Sokszor és gyakrabban az, aki ad. Mert az utolsóját adja. Azt hiszi, ha az utolsó kétezrét megosztja, segít vele. Ő pedig hallgat, ha elfogyott a kétezer fele, és nem kér, nem sír, csak örül, hogy segíthetett. Nem tudja, igazából kinek. Tudja a nevet, látja az arcot, a szemet, de mégis, kinek adta? Ismeri? Tudja, hogy tényleg kenyérre kellett-e? Aztán szembesül vele vén fejjel, hogy bizony sokaknak a folyékony kenyér a kenyér és a dohány a feltét rá.
Biztos, hogy mindig az van szarban, aki sír? Sírni nagyon könnyű. Egy idő után kérni is. De hallgatni, megoldani, a napi csatákat megvívni csak csendes méltósággal lehet. Mert akkor már nem marad erő a sírásra. A gerinc nem attól törik, ha lehajol az ember egy morzsáért. Nem attól lesz hajlítható, ha méltósággal, de kellő alázattal meghajlik az élet rárakott súlyától.
Biztos, hogy mindig az van szarban, aki sír? Csukd be a füled, a szemed és próbálj meg látni és hallani. Észrevenni, ki az, aki mosolyog. Keresd a szemében a mosoly igazságát és észreveszed, igazából az van szarban, aki mosolyog a gondok felett. Aki nem szól, nem kér, nem könyörög. Aki ha hozzálépsz, kettétöri kezében a kenyeret és a felét neked adja. Aki ha kérsz tőle, akkor is ad, ha neki nem marad. Aztán sír tán, de csak otthon, a párnájába, ha már mindenki alszik körülötte. Csendben, némán, az éjszakába sír bele, mert az éjszaka sötétje mindent elnyel. Reggel, az első fénnyel megrázza magát, mosolyt lop arcára a nap első sugaraiból, és megoldja azt, amit még meg lehet.



Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...