Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 85.

Alexander Graham Bell, gyűlöllek. Mert miattad nem megy az elengedés. Telefonok sorban az asztalon, némán feketéllenek. Színes a tok, ragyog a trendi készülék, mégis fekete és hangtalan.

Akkor, régen még volt mire várni. És amikor megérkezett egy levél, láttam mindent. Láttam, remegett-e a keze annak, aki írta, láttam, cseppent-e könnycsepp a papírlapra. Láttam a gondolatait a kis rajzokon át, és láttam a szívét az áthúzott szavakon át is.

És jó volt a találkozás, mert várhattam a "nagy pillanatot", amikor a szembenézés mindenről mesélt. Szeretetről, gyűlöletről, közönyről. Érzésekről és emberekről. Arcok és szemek, mozdulatok és rezzenések meséltek.
Mesélhetne a hang is, de torzít a telefon, és nincs mögötte arc, és nincs mögötte gesztus.

És mégis vársz. Várod, hátha csörög, hátha pittyeg. Hátha megszólal egy hang, vagy érkezik pár semmitmondó sor. Ami már soha nem lesz levél, de mégis várod, mint kiskutya az odavetett koncot.

Bell papa, miattad nem megy a szembenézés. Mert hazudik a hang, és jó hinni a hazugságoknak. És hazudik a szó, mert mást, másként kódol az agy. Miattad mindig csak visszatér a hiány, a veszteség érzése. Miattad nem megy az elengedés, és miattad már nem értem a gesztusokat. Miattad már elhiszem, hogy hazugok a szavak.

Mert fáj a se veled, se nélküled. Mert fáj, hogy egy telefonba kapaszkodva lesem a reményt. Mert fáj, hogy miattad elvesztem minden önbecsülésem, és fáj, hogy nem tudom azt mondani: most van itt az elég.

Miattad hosszú az út, és miattad marad folyton a felesleges remény. A remény, még akkor is, ha unod. Unod a hiábavalóságot, a hazugságot, az elfecsérelt időt, a sosemvolt emlékek képét, a soha nem értelmezett, hang-hazugságba gabalyodott egyszerű jeleket. A képet, amit megálmodtál, de sosem volt valós.

Gyűlölöm az arctalan hangot, és a kéz nélküli sorokat. Gyűlölöm itt az asztalon a telefonomat....Annyira utállak, Alexander Graham Bell!


(2016.06.27.)
 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...