Agymenés 85.

Alexander Graham Bell, gyűlöllek. Mert miattad nem megy az elengedés. Telefonok sorban az asztalon, némán feketéllenek. Színes a tok, ragyog a trendi készülék, mégis fekete és hangtalan.

Akkor, régen még volt mire várni. És amikor megérkezett egy levél, láttam mindent. Láttam, remegett-e a keze annak, aki írta, láttam, cseppent-e könnycsepp a papírlapra. Láttam a gondolatait a kis rajzokon át, és láttam a szívét az áthúzott szavakon át is.

És jó volt a találkozás, mert várhattam a "nagy pillanatot", amikor a szembenézés mindenről mesélt. Szeretetről, gyűlöletről, közönyről. Érzésekről és emberekről. Arcok és szemek, mozdulatok és rezzenések meséltek.
Mesélhetne a hang is, de torzít a telefon, és nincs mögötte arc, és nincs mögötte gesztus.

És mégis vársz. Várod, hátha csörög, hátha pittyeg. Hátha megszólal egy hang, vagy érkezik pár semmitmondó sor. Ami már soha nem lesz levél, de mégis várod, mint kiskutya az odavetett koncot.

Bell papa, miattad nem megy a szembenézés. Mert hazudik a hang, és jó hinni a hazugságoknak. És hazudik a szó, mert mást, másként kódol az agy. Miattad mindig csak visszatér a hiány, a veszteség érzése. Miattad nem megy az elengedés, és miattad már nem értem a gesztusokat. Miattad már elhiszem, hogy hazugok a szavak.

Mert fáj a se veled, se nélküled. Mert fáj, hogy egy telefonba kapaszkodva lesem a reményt. Mert fáj, hogy miattad elvesztem minden önbecsülésem, és fáj, hogy nem tudom azt mondani: most van itt az elég.

Miattad hosszú az út, és miattad marad folyton a felesleges remény. A remény, még akkor is, ha unod. Unod a hiábavalóságot, a hazugságot, az elfecsérelt időt, a sosemvolt emlékek képét, a soha nem értelmezett, hang-hazugságba gabalyodott egyszerű jeleket. A képet, amit megálmodtál, de sosem volt valós.

Gyűlölöm az arctalan hangot, és a kéz nélküli sorokat. Gyűlölöm itt az asztalon a telefonomat....Annyira utállak, Alexander Graham Bell!

(2016.06.27.)