Három éves voltam, amikor apám és anyám elváltak.Az első emlékem apámról
14 éves koromból van. Biztos néha láttam addig is, csak nem emlékszem
rá. Az unokáit alig ismerte, volt, hogy évekig nem is beszéltünk. Persze
a bátyámat, a féltestvéremet igen. Aztán valahogy úgy alakult, hogy a
súlyos betegen engedte, hogy a lakásába költözzünk, mikor nem volt hová
mennünk. Először azt hittem, a halál árnyékában megbánta bűneit, de nem.
Csak könnyebb lett így az élete. De nem bántam. A
halálos ágyán csak én fogtam a kezét, és töröltem le a könnyét.
Magányosan élt, ha társas magányban is, de szeretetlenül. Nem tudtam
neki többet adni, mint hogy vele voltam, amikor tudtam.
Anyám hatévesen mondott le rólam. Persze néha meglátogatott, főleg, ha pénzre volt szüksége a nagyiéktól, később, felnőttként pedig tőlem. Az unokái közül a kisebbiket nem is ismerte, pedig két éves nagylány volt, amikor elment. Nem volt rá ideje. Pedig a nagy szerette, amikor tiszta pillanataiban nagyóka (így hívta) meglátogatta. Nagyókával ilyenkor lehetett metrózni, játszó térre menni, és mindenféle klassz dolgot játszani. Mert nagyóka jó fej volt ilyenkor.
Aztán meghalt. Magányosan, egyedül, papírok nélkül,. Hónapokig tartott, mire a rendőrség rám lelt. Az utolsó levelét nekem írta, valahol, ki tudja, milyen körülmények között. Nem keresett, pedig tudta a számom, a címem, és tudta, mindig számíthat rám. Nem keresett, mert bántotta a lelkiismeret. Sosem tudtam felköszönteni anyák napján....
A nagyanyám nevelt fel, akinek sosem született gyereke. Anyumat kamasz lányként kapta, sosem bírt vele. Velem sem. Nem volt tudása és akarata a gyerekneveléshez. De szeretett, tiszta szívéből, halála pillanatáig. Az utolsó pillanatig fogtuk hárman a kezét. Felnevelt, becsülettel gondozott és taníttatott. Velünk és értünk élt, velünk lélegzett, mi voltunk az igazi családja, nem a vérei. Mégis, valahogy másként szeretett. Talán mert megrángatta rendesen az élet, talán mert sose tudta, milyen az, egy apró kicsi lényt magához szorítani, amikor először felsír az anyaméhből kibújva, és soha többé el nem engedni.
Mióta meghalt, nálunk minden ünnep kicsike, hármas örömködés. Én és a két, immáron óriás poronty. Mióta meghalt, nincs kit köszöntenem anyák napján. Nyolc éve nem kapott senki virágot tőlem.
Idén valami megváltozott. Idén újra válogattam a virágok között, izgatottan és örömmel. És már néha, jobb pillanataimban elhiszem, hogy ilyen öregen is kaphat az ember egy igazi pótanyukát. Egy pótanyut, akivel jár egy pótapu is, és akik igazi pótnagyik is tudnak lenni.Egyszerűen csak a sok szar ellenére meg kell próbálni néha hinni a csodákban.
(2017. május 8.)
Anyám hatévesen mondott le rólam. Persze néha meglátogatott, főleg, ha pénzre volt szüksége a nagyiéktól, később, felnőttként pedig tőlem. Az unokái közül a kisebbiket nem is ismerte, pedig két éves nagylány volt, amikor elment. Nem volt rá ideje. Pedig a nagy szerette, amikor tiszta pillanataiban nagyóka (így hívta) meglátogatta. Nagyókával ilyenkor lehetett metrózni, játszó térre menni, és mindenféle klassz dolgot játszani. Mert nagyóka jó fej volt ilyenkor.
Aztán meghalt. Magányosan, egyedül, papírok nélkül,. Hónapokig tartott, mire a rendőrség rám lelt. Az utolsó levelét nekem írta, valahol, ki tudja, milyen körülmények között. Nem keresett, pedig tudta a számom, a címem, és tudta, mindig számíthat rám. Nem keresett, mert bántotta a lelkiismeret. Sosem tudtam felköszönteni anyák napján....
A nagyanyám nevelt fel, akinek sosem született gyereke. Anyumat kamasz lányként kapta, sosem bírt vele. Velem sem. Nem volt tudása és akarata a gyerekneveléshez. De szeretett, tiszta szívéből, halála pillanatáig. Az utolsó pillanatig fogtuk hárman a kezét. Felnevelt, becsülettel gondozott és taníttatott. Velünk és értünk élt, velünk lélegzett, mi voltunk az igazi családja, nem a vérei. Mégis, valahogy másként szeretett. Talán mert megrángatta rendesen az élet, talán mert sose tudta, milyen az, egy apró kicsi lényt magához szorítani, amikor először felsír az anyaméhből kibújva, és soha többé el nem engedni.
Mióta meghalt, nálunk minden ünnep kicsike, hármas örömködés. Én és a két, immáron óriás poronty. Mióta meghalt, nincs kit köszöntenem anyák napján. Nyolc éve nem kapott senki virágot tőlem.
Idén valami megváltozott. Idén újra válogattam a virágok között, izgatottan és örömmel. És már néha, jobb pillanataimban elhiszem, hogy ilyen öregen is kaphat az ember egy igazi pótanyukát. Egy pótanyut, akivel jár egy pótapu is, és akik igazi pótnagyik is tudnak lenni.Egyszerűen csak a sok szar ellenére meg kell próbálni néha hinni a csodákban.
(2017. május 8.)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése