Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 102

Három éves voltam, amikor apám és anyám elváltak.Az első emlékem apámról 14 éves koromból van. Biztos néha láttam addig is, csak nem emlékszem rá. Az unokáit alig ismerte, volt, hogy évekig nem is beszéltünk. Persze a bátyámat, a féltestvéremet igen. Aztán valahogy úgy alakult, hogy a súlyos betegen engedte, hogy a lakásába költözzünk, mikor nem volt hová mennünk. Először azt hittem, a halál árnyékában megbánta bűneit, de nem. Csak könnyebb lett így az élete. De nem bántam. A halálos ágyán csak én fogtam a kezét, és töröltem le a könnyét. Magányosan élt, ha társas magányban is, de szeretetlenül. Nem tudtam neki többet adni, mint hogy vele voltam, amikor tudtam.

Anyám hatévesen mondott le rólam. Persze néha meglátogatott, főleg, ha pénzre volt szüksége a nagyiéktól, később, felnőttként pedig tőlem. Az unokái közül a kisebbiket nem is ismerte, pedig két éves nagylány volt, amikor elment. Nem volt rá ideje. Pedig a nagy szerette, amikor tiszta pillanataiban nagyóka (így hívta) meglátogatta. Nagyókával ilyenkor lehetett metrózni, játszó térre menni, és mindenféle klassz dolgot játszani. Mert nagyóka jó fej volt ilyenkor. 


Aztán meghalt. Magányosan, egyedül, papírok nélkül,. Hónapokig tartott, mire a rendőrség rám lelt. Az utolsó levelét nekem írta, valahol, ki tudja, milyen körülmények között. Nem keresett, pedig tudta a számom, a címem, és tudta, mindig számíthat rám. Nem keresett, mert bántotta a lelkiismeret. Sosem tudtam felköszönteni anyák napján....

A nagyanyám nevelt fel, akinek sosem született gyereke. Anyumat kamasz lányként kapta, sosem bírt vele. Velem sem. Nem volt tudása és akarata a gyerekneveléshez. De szeretett, tiszta szívéből, halála pillanatáig. Az utolsó pillanatig fogtuk hárman a kezét. Felnevelt, becsülettel gondozott és taníttatott. Velünk és értünk élt, velünk lélegzett, mi voltunk az igazi családja, nem a vérei. Mégis, valahogy másként szeretett. Talán mert megrángatta rendesen az élet, talán mert sose tudta, milyen az, egy apró kicsi lényt magához szorítani, amikor először felsír az anyaméhből kibújva, és soha többé el nem engedni.


Mióta meghalt, nálunk minden ünnep kicsike, hármas örömködés. Én és a két, immáron óriás poronty. Mióta meghalt, nincs kit köszöntenem anyák napján. Nyolc éve nem kapott senki virágot tőlem. 


Idén valami megváltozott. Idén újra válogattam a virágok között, izgatottan és örömmel. És már néha, jobb pillanataimban elhiszem, hogy ilyen öregen is kaphat az ember egy igazi pótanyukát. Egy pótanyut, akivel jár egy pótapu is, és akik igazi pótnagyik is tudnak lenni.Egyszerűen csak a sok szar ellenére meg kell próbálni néha hinni a csodákban.


(2017. május 8.)

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...