Csak bízni merem, de már rég nem hiszem, hogy az emberi társadalmak alapvetése az erkölcs, a tisztesség és mindezen dolgok fontossága.
Persze tudjuk, a filozófusok és más okos emberek rendre érvelnek azzal, hogy az egyenes, a becsületes, a tisztességes jellem a társadalom javára szolgál, sőt, az egyén számára is evégett kifizetődő, de ezek az okos emberek már vagy régen meghaltak, vagy éppen vegetálnak valahol, küzdve az életben maradásért.
Elfogadom, és hiszem, hogy a tisztességre való törekvés alapvetően emberi kötelesség. Elfogadom, amit Immanuel Kant mondott, miszerint "„Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája általános törvényhozás elvévé válhasson.”
És hiszem, amit Axel Hacke mondott, hogy "A tisztességhez szerintem hozzátartozik az őszinteség is abban az értelemben, hogy hátsó szándék nélkül beszélünk és cselekszünk. Képesek vagyunk kritikus szemmel látni saját szavainkat és cselekedeteinket. És megvan bennünk az akarat, hogy a lehetőségekhez képest ehhez tartsuk is magunkat."
De kérdezem én, hogy tud tisztességes lenni az az ember, az a társadalom, amely nem őszinte? Az, amelynek nemhogy őszinte szava nincs, de még az őszinte gondolata is igen ritka? Hogy ígérhet tisztességet olyan, akiben ott a hátsó szándék, és minden cselekedetét ez vezérli? Hogyan, de leginkább meddig tudunk tisztességgel viseltetni egy magát tisztességesnek mutató, ámde nem őszinte ember iránt?
Persze érdekes kérdés maga a hazugság is. A kommunikációelméletben a hazugságok kategorizálása az alapján történik, hogy kinek az érdekét szolgálják: az enyémet, vagy azét, akinek hazudok, és mindennek alapján négyféle változat létezik: fehér, szürke, fekete és vörös hazugság.
Ha azt mondom a gyerekemnek, létezik a Mikulás, az fehér hazugság, míg ha a barátnőmnek, hogy fogyott, pedig nem, az szürke. Ezekkel nem ártok senkinek, inkább csak füllentés.
Ám ha valaki szemrebbenés nélkül hazudik, hogy előnyhöz jusson, legyen az bármilyen előny, az már a fekete zóna, és ennél már csak a rosszabb kategória, a vörös posztó, amikor ráadásul tisztában vagyunk vele, hogy a másik fél tudja az igazságot, és még magunknak is árthatunk vele, mégis hazudunk.
Hazudunk, még ha füllentésnek is nevezzük, mert már nincs más kiút a hazugságok csapdájából, nem látunk más utat saját, be nem vallott inkorrektségünk leplezésére, és még mindig tartjuk magunkat a mesékhez, hogy mi bizony tisztességesek vagyunk. Előbb vagy utóbb a sok mese pedig hálót fon körénk, mint egy aprócska pók, amely előbb vagy utóbb megfojt, behálóz és maga alá temet.
És gondolhatunk akármit is, hihetjük magunkat szépnek és jónak, hazudhatunk akár saját magunknak is, magasztalhatjuk magamagunkat a világ megváltója, a becsület mintaképe, a tisztesség lovagja és az egyenesség bajnoka címkékkel, előbb vagy utóbb mindez kitelik, és már senki sem hiszi el. Persze lehet hinni abban, hogy mindig akad új balek, új játszótársa, aki ideig vagy óráig hisz mindebben, hisz a mesékben, a világot mindez nem viszi előre, a társadalomnak ilyenekre nincs szüksége, mert nem épít, hanem rombol. Rombol hitet, erkölcsöt, tisztességet, becsületet.
Az a társadalom pedig, amelyik ilyen becstelen, erkölcsök, gátlások és tisztesség nélküli embereket megtűr, sőt, hallgatólagosan támogat, alaposan megérett a pusztulásra.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése