A Belépési Dilemma – avagy a digitális semlegesség rövid kórrajza Van az a modernkori kórkép, amit úgy hívhatnánk: „Függőben lévő meghívás szindróma.” Tünetei: enyhe szorongás, ujjtremor a „belépés” gomb fölött, és egy mély, egzisztenciális félelem attól, hogy a világ látni fogja — nem döntöttél. Az alany rendszerint békés életet él egy kisvárosban, nem akar ő mást, csak dolgozni, és a közösségi térben csendben görgetni a macskás videókat. De egy nap jön az üzenet: „X meghívott téged egy csoportba.” Innentől nincs menekvés. A gomb ott világít, a „függőben” szó pedig lassan a lelkiismeret szinonimájává válik. Ha elfogadod, besorolnak. Ha nem fogadod el, azt is látják. Ha csak hagyod függőben, akkor a rendszer örökké emlékeztet rá, hogy te vagy az, aki nem tud dönteni. A háttérben persze megszületik a belső monológ: „Nem akarok párthoz tartozni, csak egy kis békét a hírfolyamban. De ha nem lépek be, azt hiszik, valaki más oldalon állok. Ha belépek...
Soha ne gyűlölj annyira valakit, hogy közben elfelejtsd, kit engedsz a helyére. A harag nem politikai program, csak pillanatnyi önkönnyítés — mint amikor valaki dühében kirántja a biztosítékot, aztán csodálkozik, hogy sötét lett. A „mindegy, csak ezek menjenek” mentalitás nem forradalom, hanem önkéntes kísérlet arra, hogy ugyanazt a hibát új csomagolásban újra megéljük. A dühből választott megváltó sosem hoz üdvöt, legfeljebb újabb csalódást, ami még szebb jelszavakkal árulja ugyanazt a semmit. Egyszer talán megtanuljuk, hogy a józan ész nem pártfüggő, a felelősség pedig nem kampányígéret. Addig viszont marad a végtelen ismétlés: hiszékeny nemzet, lelkes új arcok, gyors kiábrándulás. A történelem újra és újra megírja ugyanazt a poént, csak mindig mások nevetnek rajta — mi pedig mindig ugyanott állunk, a függöny mögött, taps helyett vakreménnyel a kezünkben.