Empátia a 7-es buszon
A busz megáll, az ajtó sziszeg, az emberek pedig olyan gyorsan fordulnak befelé, mintha az utolsó helikopter indulna Saigonból.
Mindenki empatikus. Amíg ül.
Az idős néni felszáll, lassan, bizonytalanul.
A fiatal férfi azonnal elnéző mosolyt küld neki – a telefonja kijelzőjén keresztül.
A szomszéd ülésen egy nő is észreveszi a helyzetet: összeszorítja a táskáját, nehogy a lelkiismerete is lecsússzon a padlóra.
A busz elindul.
A néni kapaszkodik.
A lelkiismeret mindenkinél stabilan áll – repedésmentesen.
A következő megállónál felszáll egy kismama.
A busz ekkor egyszerre válik művészeti installációvá, ahol húsz ember néz a semmibe, mintha egy láthatatlan kiállítás részei lennének: „Közöny mozgásban, 2025.”
De amikor valaki végül feláll, a többiek hirtelen megkönnyebbülten megdicsérik magukat: „Lám, mégiscsak jó emberek vagyunk.”
A busz továbbmegy.
Az empátia pedig leszáll a következő megállónál.

Megjegyzések
Megjegyzés küldése