Generációs háború – avagy az ember, aki már csak betűket látott
Van az az ember. Tudod, aki soha senkit nem hallgat meg igazán, mert már az első három mondat után rájön, hogy te bizony Z vagy, és innentől kezdve minden, amit mondasz, csak az „instant élményre vágyó, felelősséget kerülő” kategóriába tartozik. Ha viszont X lennél, akkor biztosan „megrekedt a múltban, analóg dinoszaurusz” – de sajnos nem vagy az. Te csak egy betű vagy a szemében.
Ő maga természetesen transzgenerációs tudósnak tartja magát. Tudományos pontossággal képes megállapítani, hogy valaki mikor született, pusztán abból, ahogyan tartja a telefont, vagy mennyi idő alatt válaszol egy Messenger-üzenetre.
A társasági beszélgetéseket is így kezdi:
– Te mikor születtél? 1987? Aha… tipikus Y!
Aztán sóhajt, mint egy pszichológus, aki már előre tudja, hogy mi lesz a diagnózis. Ha te 2001-es vagy, azonnal jön a szentencia:
– Z generáció. Persze. Ti már nem is tudjátok, mi az a magnókazetta.
Ha véletlenül valaki Boomerként próbálna megszólalni, a fejét rázza:
– Jó, hagyjuk, nem is érted, ez már meta.
Az ilyen embernek nincs barátja – csak demográfiai mintája. Nála a társas kapcsolatok nem személyesek, hanem statisztikai mintavételek. A párválasztás sem romantika, hanem kutatás:
„Ő szép, okos, kedves… de 1999-es születésű. Sajnos generációs inkompatibilitás.”
És amikor egyszer majd egyedül marad, a tükörbe nézve is csak annyit fog mondani: – Tipikus én-generációs viselkedés.
A tükör meg persze hallgat – mert az nem generációs, csak unja már.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése