Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 92.

Mindig hittem a kimondott, a leírt szó erejében. Abban, hogy az emberek azért mondják, azért írják, mert úgy is gondolják. No persze nem a médiában, hanem csak szimplán, egymás között. A szürke, mezei, vagy éppen rózsaszín és álmodozó hétköznapokon. Hittem, hogy a kimondott szó őszinte, és ha nem hangzik el valami, annak nincs is jelentősége. Hittem, mert én mindig kimondtam és mindig leírtam. Őszintén, vállalva minden szavamat és minden gondolatomat.Minden soromat és minden pillanatomat. Ha nem volt igazam, bocsánatot kértem, és tovább is léptünk, mert tévedni lehet, de hazudni sose. Hazugul az ember nem hajthatja álomra a fejét, ahogy mocskos testtel sem fekszünk bele a tiszta ágyba.
Hittem, hogy amikor Petőfi a tyúkanyóról írt, akkor arra gondolt, mi a fenét keres a kotlós a szobában, és hiába a sok magyaróra, meg verselemzés, semmi hátsó szándéka nem volt a sorokkal. Mert a leírt és a kimondott szónak ereje van. A tyúk bizony becuccolt galád módon a tiszta szobába.
Így aztán voltak szavak, amiket évekig nem mondtam ki, mert nem volt erejük, nem volt súlyuk. Aztán kimondva észrevettem, mégis rohadt nagy volt a súly, ami addig fel sem tűnően a szívemet nyomta. Azért nem mondtam ki őket, mert sokkal nagyobb volt a súlyuk, mint bármely más szónak, gondolatnak. Hittem, hogy más is így érez, hogy így gondol. Hogy a szavaknak súlya van. És hittem a kimondott szavakban, a nekem súgott, mondott, kiáltott és írt szavakban. Mindegyikben, még a bántó vagy fájó szavakban is.
De ha a tyúk mégsem volt a szobában és Petőfi teljesen másról írt, akkor a szavaknak mégsincs erejük. Akkor mindegy, hogy mit mondunk, mit írunk, mikor és kinek, hogyan és miért. Mert olyan, hogy hol játék, hol való, hol igaz, hol pedig hazug mese - nincs. A szavakkal játszani nem szabad. A szavak simogatnak és sebeznek, dédelgetnek vagy éppen régi, mély sebeket tépnek fel. A szavak olyanok, mint a simogató kéz, de rosszul forgatva egyetlen röpke pillanat alatt tőrré válik a puha és gyengéd ujjak között. A tőr helye pedig, bár beforr, a seb helye örökre ott marad. Egy rosszul, hazugul, álságosan kimondott szó, leírt gondolat örökre mély nyomokat hagy.

(2016.09.21.)

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 238.

A higgadtság nagymestere   Sebestyén József, kárpátaljai honfitársunk tragédiája kapcsán megszólalt végre A Szakértő. Igen, így, csupa nagybetűvel. A Szakértő, akinek véleménye súlyosabb, mint egy vizes homokzsák a gátszakadásnál.    A Szakértő így szólt: „Keveset tudunk, úgyhogy ideje volna a higgadtságnak.” Majd hozzátette: „Nem tudom, hogy mi történt, a rendelkezésre álló információk ellentmondóak.”   Micsoda intellektuális piruett! Micsoda szellemi bölcsőcskehintáztatás! Az ember már-már hallja, ahogy Arisztotelész hevesen tapsol odafent.   Apró, egészen apró szépséghiba, hogy ha ugyanezeket a mondatokat valaki például Bucsa kapcsán írta volna le – ne adj’ Isten, az első napokban –, azonnal rácsapták a pecsétet: „Konteós! Putyin-bérenc! Fake news mocsok!” Majd behajították a véleménybányába, ahol már izzadva robotolt pár ezer másik, akik csak annyit mertek kérdezni: „Biztos, hogy minden úgy van?”   De most! Most végre győzött a mértéktartás! A higgadtsá...

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...