Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 95.

Vannak igazságok, amelyek hirtelen, napvilágra kerülve marha gyorsan hazugsággá változnak. Legalábbis annak szemében, aki számára ez valaha igazság volt, és aki félt attól, hogy az ő igazsága valaha kiderülhet.
Aztán mikor a fránya nagy igazság kibukik, a korábbi szeretet gyűlöletté válik, a volt barát ellenséggé, az egykori szerető ördöggé.
Mert az igazsággal megküzdeni nem könnyű, főleg nem, ha hazudtunk róla. Mert valamiért úgy éreztük, hazudnunk kell. Mert kínos lett volna az egykori igazság, és fájdalmas vele a szembenézés, megalázó a feltárás. Igazságot hazugsággal rejtegetni azonban sokáig nem lehet. Bár lehet, hogy más a te igazságod, mint az enyém, de a hazugsággal fedett nagy fene valóság felülír minden igazságot. Mert kettő, három, vagy akár több igazság felett ott lebeg mindig a büdös nagy valóság.
És hiába fáj az igazság, még mindig feledhetőbb és emészthetőbb, ha nem tűzdelik tele - rejtegetendő és eldugdosandó, eltagadandó és elhazudandó - kényszeredetten és rettegve hazugságokkal. Átlátszó, gyenge és ingatag hazugságokkal. Mert a hazugság sokkal mélyebb és sokkal fájóbb sebet hagy, és kétség ne legyen, mindig kiderül. A hazugság sokkal tovább él, mint az igazság, fájdalma tovább tart és sajgóbb, a szeretet és a gyűlölet pedig annyira rokon érzés. Gyűlölni pedig akkor tudod igazán a nagy, titkos igazságok tudóját, ha valaha szeretted, és vele titkosnak vélt igazságodat megosztottad. Mert féltél és félsz, vajon milyen titkos igazság, vagy annak vélt valóság kerül napvilágra, vajon milyen hazugsághalom lesz még ennek az ára. A félelem igazságaid kiderüléséről pedig beléd fészkel, emészt, és nem hagy aludni. Mégsem megy az őszinteség, az elhazudott valóság pedig hazug és ördögi mesévé válik a csodának hitt lét felett.
Az élet ennyire egyszerű. Csak a fránya kis hazugságok teszik oly bonyolulttá és annyira fájdalmassá. Hát játszd újra, Sam, hátha egyszer végre őszintén szól az a dal....

(2016.10.11.)

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 238.

A higgadtság nagymestere   Sebestyén József, kárpátaljai honfitársunk tragédiája kapcsán megszólalt végre A Szakértő. Igen, így, csupa nagybetűvel. A Szakértő, akinek véleménye súlyosabb, mint egy vizes homokzsák a gátszakadásnál.    A Szakértő így szólt: „Keveset tudunk, úgyhogy ideje volna a higgadtságnak.” Majd hozzátette: „Nem tudom, hogy mi történt, a rendelkezésre álló információk ellentmondóak.”   Micsoda intellektuális piruett! Micsoda szellemi bölcsőcskehintáztatás! Az ember már-már hallja, ahogy Arisztotelész hevesen tapsol odafent.   Apró, egészen apró szépséghiba, hogy ha ugyanezeket a mondatokat valaki például Bucsa kapcsán írta volna le – ne adj’ Isten, az első napokban –, azonnal rácsapták a pecsétet: „Konteós! Putyin-bérenc! Fake news mocsok!” Majd behajították a véleménybányába, ahol már izzadva robotolt pár ezer másik, akik csak annyit mertek kérdezni: „Biztos, hogy minden úgy van?”   De most! Most végre győzött a mértéktartás! A higgadtsá...

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...