Meséld a mesét! - kérte. Én pedig azt feleltem, hogy az igazi meséket nem lehet elmesélni. Azok csak úgy történnek.
Aztán ott felejtődtem egy várban. Ültem a toronyban egyedül, magányosan egy szemét éj és nap után. Gondolkodtam és hallgattam a csendet. A rohadt nagy, nyomasztó csendet. És rájöttem, hogy senki nem keres. Hogy nem fontos, mi az én mesém, mi a te meséd, mert mindig van éppen fontosabb. Mindig a pillanat a fontosabb mindenkinek. Mindenkinek a saját meséje a fontosabb.
A kérdések, a sebekbe hulló apró és kivédhetetlen homokszemeket pedig rajtad kívül más úgysem látja. Se az enyémet, se a tiédet, se a másét. Senkiét. És még ha látná is valaki, úgysem érdekelné. Az már egy másik mese, saját hősökkel, sárkányokkal és gonosz boszorkányokkal.
A saját meséink a várakban íródnak, kucorogva, csendet hallgatva, ottfelejtődve, megválaszolatlan kérdéseken, vagy éppen elfalsult, megnyugtatónak szánt, de hamisan csengő válaszokon agyalva.
A saját meséink a sercegő, apró homokszemen fájdalmán csiszolódva íródnak. Mindig akkor, amikor egy pillanatig vagy sokáig, de nem vagyunk fontosak és nem vagyunk láthatóak. Amikor éppen egy nagyobb homokszem kerül a régi sebbe. És amikor találtunk egy várat, még ha csak icike-picikét is. Ahová aztán soha többé nem akarunk visszatérni.
Aztán ott felejtődtem egy várban. Ültem a toronyban egyedül, magányosan egy szemét éj és nap után. Gondolkodtam és hallgattam a csendet. A rohadt nagy, nyomasztó csendet. És rájöttem, hogy senki nem keres. Hogy nem fontos, mi az én mesém, mi a te meséd, mert mindig van éppen fontosabb. Mindig a pillanat a fontosabb mindenkinek. Mindenkinek a saját meséje a fontosabb.
A kérdések, a sebekbe hulló apró és kivédhetetlen homokszemeket pedig rajtad kívül más úgysem látja. Se az enyémet, se a tiédet, se a másét. Senkiét. És még ha látná is valaki, úgysem érdekelné. Az már egy másik mese, saját hősökkel, sárkányokkal és gonosz boszorkányokkal.
A saját meséink a várakban íródnak, kucorogva, csendet hallgatva, ottfelejtődve, megválaszolatlan kérdéseken, vagy éppen elfalsult, megnyugtatónak szánt, de hamisan csengő válaszokon agyalva.
A saját meséink a sercegő, apró homokszemen fájdalmán csiszolódva íródnak. Mindig akkor, amikor egy pillanatig vagy sokáig, de nem vagyunk fontosak és nem vagyunk láthatóak. Amikor éppen egy nagyobb homokszem kerül a régi sebbe. És amikor találtunk egy várat, még ha csak icike-picikét is. Ahová aztán soha többé nem akarunk visszatérni.
(2016.09.01.)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése