Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 37

A nevelés a család feladata. A szülők képességeikhez mérten jól vagy kevésbé jól nevelik a gyermekeiket.
Ezt tette az én családom is, és ezt teszem én is a gyerekeimmel. Kérem hát szépen, hogy se politikusok, se önjelölt vezérek, véleményformálók ne akarjanak megnevelni. Ne akarják nekem megmondani, mit szerethetek és mit nem. Azt sem, kire szavazhatok és kire nem, ki mellé állhatok és ki mellé nem. Ne akarják megmondani és behatárolni, mi tetszhet és mi nem, ahogy ezt sem, mit tehetek és mit nem. Neveltetésem kialakított egy értékrendet, ennek megfelelően és ennek határain belül képes vagyok eldönteni, mi a jó nekem és a családomnak. Képes vagyok eldönteni kit és mit szeretek vagy nem szeretek, kivel és mivel tudok azonosulni, valamint azt, hogy mi fér bele a hangzatos nagy szavak, mint elkötelezettség, erkölcs, erő, egyetértés, hit, hűség, haza, család, stb, fogalmába.
Tanítani taníthat bárki, aki arra alkalmasnak tartja magát és akitől a tanítást én is elfogadom. Elmondhatja a véleményét, vitázhatunk bármikor. A nevelés és az oktatás ugyanis nem egy és ugyanaz, nem mellesleg pedig nem ugyanazok feladata. A gyerekeimet én nevelem és az iskola tanítja, oktatja. Ugyan én is tanítok nekik dolgokat, és az iskola is felvállal nevelő feladatokat, igen szomorú lenne, ha ez fordítva működne. Egyszóval átfedések lehetnek és vannak, illő lenne felnőtt embereknek nem a szereptévesztés hibájába esni.
Ha pedig nem tetszik, amit gondolok, írok, mondok, el lehet menni. Jó messzire a köreimből. Mert a világ nem csak fekete és fehér. Az ég kék, a fű zöld, a virágok pedig igen színesek, ahogy a házfalak is, még az elszürkült, füstös kosz alatt is. Ahogy az én lelkem és gondolataim, jómagam is, akit - köszönet érte - megnevelt a család és az élet. Nem kérek hát több nevelést!




Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...