Van az a pillanat a választások előtt, amikor a magyar közélet hirtelen átvált egy félresikerült kalandfilmbe. Nem blockbuster, nem is művészfilm, inkább valami furcsa, költségvetés nélkül forgatott kémparódia, ahol a forgatókönyvet egy kávéfoltos szalvétára írták fel, majd elhagyták a büfében.
Két héttel a választás előtt mindenki megszólal, de nem csak úgy, hétköznapi módon. Nem. Itt minden megszólalás küldetés. Minden mondat titkos jelentés. És minden szereplő olyan névvel fut, mintha castingnál direkt azt kérték volna, olyan legyen, ami egyszerre hangzik komolyan és mégsem lehet komolyan venni.
A háttérben természetesen zajlik a nagy nemzetközi játszma. Legalábbis ezt mondják. Van itt minden: láthatatlan erők, rejtélyes finanszírozások, suttogva átadott dokumentumok, és olyan „biztos források”, akik valószínűleg egy konyhaasztal mellett ülnek, miközben a macska leveri a sótartót és nézik az aktuális heti szappanoperát.
A politikai szereplők ilyenkor átalakulnak. Tegnap még egyszerű emberek voltak, ma már félig kémek, félig próféták. Egyikük leleplez, másikuk megcáfol, harmadikuk pedig olyan magabiztossággal jelent ki bármit, mintha minimum három kontinens sorsa múlna rajta, miközben valójában egy Facebook-poszt kommentmezőjében zajlik a világmegváltás.
Az egésznek van egy sajátos, Bond-filmes hangulata. Csak itt a titkos ügynök nem Aston Martinnal érkezik, hanem egy kissé fáradt Suzukival, és a „kütyük” leginkább egy túlmelegedő laptop és egy gyanúsan régi pendrive formájában jelennek meg.
És persze ott van a közönség. A nézőtér. Az ország. Egy részük hátradől, pattogatott kukoricával figyeli az eseményeket, mint egy szombat esti filmet. A másik fele viszont teljes átéléssel drukkol, izgul, sőt, néha még könnyezik is.
Pedig a történet fordulatai már régen nem meglepőek. Ugyanazok a csavarok, ugyanazok a „leleplezések”, ugyanazok a végső igazságok, amelyek két nap múlva már teljesen másképp hangzanak.
És itt jön a legszebb rész.
Mert aki húsz év felett ezt még mindig teljes komolysággal, rezzenéstelen hittel nézi, az valószínűleg egy másik műfajban is otthon van. Abban a világban, ahol a dráma mindig valódi, a könnyek mindig őszinték, és a történet végén tényleg meg lehet menteni valakit egy jól időzített adománnyal.
Mondjuk Isaura számára.
A különbség csak annyi, hogy ott legalább volt egy forgatókönyv. Itt meg… hát, itt inkább improvizáció van. És néha még a szereplők sem tudják, melyik jelenetben vannak éppen.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése