A modern politika néha olyan, mint egy rosszul bekötött csaptelep, ami valahol mindig csöpög, csak nem ott, ahol keresnénk. És ebben a csöpögős univerzumban most Magyar Péter áll a középpontban, kezében képzeletbeli vízmértékkel, amivel egyszerre próbálja bemérni a valóságot és a saját narratíváját.
A történet szerint ő már előre tudta, hogy balhé lesz. Nem csak sejtette, nem csak megérezte, mint egy politikai szeizmográf. Tudta. Mert újságíró barátai szóltak neki, valahol egy félhomályos szerkesztőség és egy még félhomályosabb
Telegram-csatorna között, hogy Szerbiában készül valami a gázvezetékkel. Feszül a cső, morog a molekula, a geopolitikai kazán pedig túlfűtött.
És lőn: Orbán Viktor bejelentett valamit, majd Magyar Péter diadalmasan előlépett a politikai Nostradamus-jelmezben, hogy „ugye megmondtam”.
Csakhogy itt jön a finom kis törés a történet porcelánján.
Mert a narratíva következő felvonása szerint az egész nem is biztos, hogy létezik.
Lehet, hogy nincs is baj, lehet, hogy csak Orbán találta ki az egészet, sőt, az egész sztori egy komplett geopolitikai kísértetjárás, ahol az oroszok (akik, mint tudjuk, már a spájzban vannak megint), a szerbek és Orbán egy háromszereplős árnyjátékban riogatják Európát, miközben a gázvezeték békésen pöfög, mint egy nyugdíjas kazán.
És ekkor Magyar Péter hirtelen irányt vált, mint egy GPS, amely egyszerre mondja, hogy „fordulj balra” és „megérkeztél”. Mert ő már tudta, hogy baj volt/van/lesz, és majd a tiszta kormány megoldja. Ha nincs baj, nem is volt és nem is lesz, akkor is majd a tiszta kormány megoldja.
Ez már nem is politika, hanem kvantummechanika. A probléma egyszerre létezik és nem létezik, és Magyar Péter egyszerre volt előrelátó és egy nem létező dologra reagáló. Schrödinger gázvezetéke.
A legszebb mégis az a momentum, amikor felszólítja Orbánt, hogy mondjon el mindent. Olyan ez az egész, mintha egy politikai reality show castingján lennénk, ahol a versenyző számon kéri a rendezőtől, hogy mi lesz a következő epizódban.
Spoilert követel, miközben egy mondattal korábban már elmagyarázta, hogy ő úgyis mindent tud előre, egészen a következő négy évad végéig.
Ez az a pont, ahol a történet már nem is szatíra, hanem önjáró groteszk szerkezet. Egy olyan narratív perpetuum mobile, amely saját ellentmondásaiból termeli az energiát. És a néző ott ül, kezében egy képzeletbeli csavarkulccsal, és csak annyit kérdez: Ha nincs is csapcsepegés vagy csőtörés, akkor pontosan mit is szerelünk? 
Megjegyzések
Megjegyzés küldése