Van egy különös, magyar specialitásként exportképes ideológia, nevezzük Mindenszarizmusnak™. Nem párt, nem mozgalom, inkább egy lelkiállapot, amikor is a választópolgár beletörődött vállrándítása, már nem is kérdez, csak legyint, mint egy megfáradt pénztáros a harmadik hibás vonalkódnál.
Ebben a világban a hitelesség nem összeomlik, hanem könnyedén leveti a kabátját, és beül a sarokba kártyázni. A politikus reggel még szeretetországot épít, délután már az asztal alá söpri a valóságot, estére pedig megmagyarázza, hogy igazából a szeretet is csak egy stratégiai erőforrás, mint a gázkészlet vagy a kampányköltség. A közönség pedig bólogat: „Hát persze, miért is lenne másképp?”
A Mindenszarizmus hívei számára a zsarolhatóság sem probléma, hanem feature. Olyan ez, mint egy jól felszerelt autó. Van benne klíma, ülésfűtés, meg egy kis kompromittáló múlt, amivel bármikor lehet kormányozni. „Legalább tudjuk, hogy működik a rendszer” – mondják, és megnyugodva hátradőlnek, mert a kiszámítható romlottság még mindig kényelmesebb, mint a bizonytalan tisztesség.
A „vizet iszik, bort prédikál” jelenség ebben a közegben már nem ellentmondás, hanem brandépítés. Ha valaki mást büntetéssel fenyeget, miközben ő maga is a szabályok ... khm ... kreatív értelmezője, az nem képmutatás, hanem komplex személyiség. Mint egy többrétegű sütemény: felül máz, alatta krém, legalul pedig egy enyhén megégett piskóta, amit már senki sem akar megkapargatni, mert úgysem látszik, maximum ha a tetejét már leették.
És az agresszió? Az csupán határozottság új köntösben. Aki otthon, a stábban vagy bárhol kényszerít és manipulál, az a Mindenszarizmus szerint csak erős vezetői készségekkel rendelkezik. Hiszen valakinek rendet kell tartania ebben a kaotikus világban, még ha az a rend néha inkább egy rosszul sikerült dominó-effektusra emlékeztet is.
A társadalom pedig szépen kettéválik, mint egy túlfőtt virsli. Az egyik oldal szerint minden vád csak politikai színház, a másik szerint végre itt az igazság. A két tábor között pedig ott lebeg a csendes többség, amely már nem hisz semmiben, csak abban, hogy úgyis mindegy.
És talán ez a Mindenszarizmus igazi diadala. Nem az, hogy rossz vezetők kerülnek előtérbe, nem az, hogy zsarolhatók, hogy fenyegetnek, hogy szeretet helyett gyűlölettel operálnak, hanem az, hogy a mérce maga is eltűnik. Nem lejjebb kerül, nem eltorzul, egyszerűen felszívódik, mint egy ígéret a választás másnapján.
A végén pedig mindenki megkönnyebbülten sóhajt: „Na, legalább ebben sincs meglepetés.”
Megjegyzések
Megjegyzés küldése