Agymenés 107

 

Még gyerek voltam, amikor apámnak volt egy tündéri felesége. Magdussal a mai napig tartjuk a kapcsolatot, szeretem őt. Mikor kamaszként Angliában jártam, Magdus ott élő édesanyjához is ellátogattam. Már akkor megfogott, hogy a karján zsuzsukkal teli karkötő csörgött. Nem olyan, mint amilyet a cigányasszonyok karján látni, mikor megragadják a kezed, hogy jósoljanak neked. Valami más volt. Arra nem emlékszem, hogy arany vagy ezüst, de tele volt zsuzsukkal, és ahogy lépett, finoman csengett. Olyan különleges érzés volt hallgatni.

Akkor elhatároztam, hogy ha öreg leszek, nekem is lesz ilyen zsuzsus karkötőm. Csak valahogy jártamban-keltemben sosem sikerült olyanra akadnom, ami tetszett volna. Pedig eskü, ha rátalálok az igazira, tán nem várom meg az öregkort. Vettem volna, de vagy nagyon drága volt, vagy giccses. Vagy én nem voltam még elég érett hozzá?

Az aranyért sosem rajongtam, nem éreztem magaménak. Persze voltak és vannak bizsuim, sőt, olyan is, amin cuki kutyás zsuzsu lóg pár darab.
Aztán nemrégiben, egy barátnőm inspirációjára ráakadtam a Pandorára. Igényes, kézműves és meseszép minden darabja. Tudom, ő már évek óta hordja, mégis, valahogy én még nem voltam rá elég érett talán. Most szerettem bele. Talán a korral jár nálam. Nem tudom. De a szerelem végzetes. Olyannyira, hogy még eljegyzési gyűrűt is a Pandorából választott a párom. 

Azt viszont igen, hogy a hatalmas kínálat, a színkavalkád ellenére sem könnyű a dolgom. Talán az igényeim miatt. Mert nem elég nekem, hogy színben passzoljanak a charme-ok. Nem elég, és nem az kell, hogy Pandora legyen. Nem érdekel, hogy a külvilág mit lát. Nekem kell a plusz, amit adnak. A kötődés. Sose veszek meg charme-ot csak azért, mert szép. Azért sem, mert éppen divatosabb. Hiszen mind szép. És az elegáns mindig divatos. 

Nekem minden egyes apró zsuzsu egy-egy emlék. Az Eiffel torony Párizs szerelmeseként alap, ahogy a Vaszilij Blazsennij székesegyház is, hiszen Moszkva számomra "A Város". A fényképezőgép szintén örök szerelem. Az évfordulós charme a párom ajándéka (ahogy sok másik is), az első évfordulónkra kaptam tőle. A piros kiscipő, a muránói üveg zsuzsukkal szintén nagyon én vagyok. Egyszerűen nő.

És minden egyes dísz, amit még kinéztem, kívánságlistára raktam, én vagyok. Részben vagy egészben. Mindegyik valami olyasmi, amit vállaltam és vállalok, amit szerettem és szeretek.

Lehet, hogy megöregedtem? Hiszen egyszer azt mondtam, még úgy tizenhat évesen, hogy akkor lesz zsuzsus karkötőm, ha megöregszem. Nem tudom, Lehet, hogy megöregedtem. Vagy csak megértem rá.
De azt tudom, hogy bár lehet, divat a Pandora, de a stílus maga az ember. A stílust nem lehet tanulni, arra meg kell érni. Az apró zsuzsuim csörgése pedig az én stílusom, és az én emlékeim.

2017.08.30.