Ugrás a fő tartalomra

Agymenés 120

Nem tudok mit kezdeni a Nemzetközi Nőnap elnevezésű ünneppel. Ezúton is elnézést kérek az engem köszöntő férfitársaimtól. Félreértés ne essék, jól esik, ha kapok egy szál virágot, mert nagyon szeretem a virágokat. Jól esnek a kedves sorok, a szép képek is, hiszen látom, érzem, gondolnak rám.

Csak számomra olyan fura ez. Legalább annyira, mint a Valentin nap. Mert miért kell valaminek egy napot kiemelni, miért kell egy olyan dolognak, ami alapvető kellene legyen minden ember életében, külön napot szentelni?
 

 
 
A nők iránti tisztelet mennyiben más, mitől több, mint a férfiak iránti tisztelet? Miért gondoljuk, hogy mi, nők, valóban és igazán nők tudunk lenni, csak úgy, egymagunkban? Miért gondoljuk, hogy másik felünk, a férfi nélkül - legyen az akár férjünk, párunk, gyermekünk, kollégánk, barátunk - van jelentősége a nőiségünknek? Az ember olyan, mint a legó. Valahol lapul egy párja. És amikor a két, vagy sok kicsi legó összeáll, akkor lesz kész a felépítmény: a család. Apa és lánya. Anya és fia. Apa és anya. És így tovább.
 
Elsősorban emberek vagyunk, ezen belül vannak férfiak és nők. Más és más dolgunk van az életben, más és más feladataink, úgy a munkában, mint az élet minden más területén. De a legfontosabb feladatunk nőként a családunk és az anyaság, ha megadatik ez a boldogság. Márpedig sem kapcsolatainkban, sem családunkban, sem az anyaság csodájában nem tudunk igazán nők lenni a férfi nélkül, és nem tudunk embernek maradni egymás tisztelete nélkül.
 
Ezért tehát úgy gondolom, hogy nem kell külön ünnepelni női mivoltunkat, sokkal inkább a mai "itt és most" fogyasztói hitvilágában ünnepelnünk kell az emberséget, azt, ha valaki valóban ember tud maradni e modern földi létben.
 
Úgyhogy én a nőnap alkalmából nem kívánok mást, csak boldog nőt minden férfinak, és boldog férfit minden nőnek.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Agymenés 730.

A hulladékszállítás mint vallásos várakozás   Nálunk csütörtökön viszik el a szemetet. Ez nem információ, hanem hitvallás. Volt már így, működött, megszoktuk.   December 25-én – karácsony első napján, csütörtökön – csoda történt: elvitték. Meghatódtunk. Azt hittük, ez már az ünnepi szeretet része, a szemét is megváltásra talált.   Január 1-jén viszont nem. Ünnep van, érthető, nekik a karácsony nem, csak az újév az ünnep. Senki nem szólt, hogy majd szombaton. Így az utca nagy része nem rakta ki. Mert nem vagyunk gondolatolvasók, csak lakók.   Ezután vártuk a következő csütörtököt, mint Messiást. Reggel óta kint álltak a kukák, katonás rendben, fegyelmezetten, reménykedve. Az utca készen állt. A kukák is.   Aztán jött a hír: az időjárás miatt nem jönnek.   Kint közben a főút csontszáraz, mikrobuszok járnak ki-be, teherautók suhanak, ajtók nyílnak, záródnak, az élet zajlik.   De a szemétszállító nem jön. Őt az időjárás mélyen megérintette.   Így majd...

Agymenés 841.

  A laborpatkány eleinte csak egy volt a sok közül. Szürke, jelentéktelen kispatkány, enyhén remegő bajusszal és azzal a fajta alázattal, amit kizárólag azok ismernek, akik pontosan tudják, hogy a sajt mindig valaki másé.       Aztán egy napon rájött valamire. Nem arra, hogy hol a kijárat, hanem arra, hogy a kijárat nem is érdekes. A sajt viszont igen.   És a sajt nem ott van, ahol a többiek keresik, hanem ott, ahol a kísérletvezető hagyja.   A laborpatkány tehát új stratégiát választott. Nem kaparta tovább a falat, nem rágta a rácsot, nem szervezett rágcsáló-összefogást a közös szabadságért. Nem. Ő felnézett, pontosan oda, ahol a fehér köpeny volt látható.   És egyszer csak kapott egy morzsát. A többiek ekkor még hitték, hogy ez véletlen, a laborpatkány viszont már tudta: ez karrier.   Először csak jelzett, nagyon finoman. Ha a többi patkány túl hangosan zörgött, ő csendben meghúzódott. Ha valaki új alagutat kezdett ásni, ő véletlenül jelezte, ho...

Agymenés 551.

A TOLERANCIA NAGY VÉGSŐ GYŐZELME   Elérkeztünk hát a civilizáció csúcsára. A tolerancia diadalmenete beért a célba, lobog a zászló, csillog a konfetti, és mindenki boldog — kivéve azokat, akik még képesek gondolkodni. Ők már csak suttogva beszélnek, lehúzott redőny mögött, mint a régi rendszerben a rendszerkritikusok. Csak most nem a párt, hanem a „jóérzésű közösség” jön értük, kommentben, caps lockkal.   Régen a tudás hatalom volt, ma inkább provokáció. A vélemény bűncselekmény, ha nem trendi; a humor gyűlöletbeszéd , ha valaki megsértődik rajta. És a logika? Az már mikrosértés, mert “lehúzza az önbecsülését azoknak, akik inkább érzésből élnek, mint értelemből.” A modern kor új bölcse azt mondja: ne gondolkodj, érezz! — és ha érzel, csak pozitívat, lehetőleg szivárványos szűrővel. Aki pedig mégis gondolkodni mer, az „toxikus”, „kirekesztő” vagy „intellektuálisan elnyomó”.   Szóval igen, Dosztojevszkij megjósolta a jövőt: eljön az idő, amikor a gondolkodás diszkriminatív ...