Nem tudok mit kezdeni a Nemzetközi Nőnap elnevezésű ünneppel. Ezúton is elnézést kérek az engem köszöntő férfitársaimtól. Félreértés ne essék, jól esik, ha kapok egy szál virágot, mert nagyon szeretem a virágokat. Jól esnek a kedves sorok, a szép képek is, hiszen látom, érzem, gondolnak rám.
Csak számomra olyan fura ez. Legalább annyira, mint a Valentin nap. Mert miért kell valaminek egy napot kiemelni, miért kell egy olyan dolognak, ami alapvető kellene legyen minden ember életében, külön napot szentelni?
A nők iránti tisztelet mennyiben más, mitől több, mint a férfiak iránti tisztelet? Miért gondoljuk, hogy mi, nők, valóban és igazán nők tudunk lenni, csak úgy, egymagunkban? Miért gondoljuk, hogy másik felünk, a férfi nélkül - legyen az akár férjünk, párunk, gyermekünk, kollégánk, barátunk - van jelentősége a nőiségünknek? Az ember olyan, mint a legó. Valahol lapul egy párja. És amikor a két, vagy sok kicsi legó összeáll, akkor lesz kész a felépítmény: a család. Apa és lánya. Anya és fia. Apa és anya. És így tovább.
Elsősorban emberek vagyunk, ezen belül vannak férfiak és nők. Más és más dolgunk van az életben, más és más feladataink, úgy a munkában, mint az élet minden más területén. De a legfontosabb feladatunk nőként a családunk és az anyaság, ha megadatik ez a boldogság. Márpedig sem kapcsolatainkban, sem családunkban, sem az anyaság csodájában nem tudunk igazán nők lenni a férfi nélkül, és nem tudunk embernek maradni egymás tisztelete nélkül.
Ezért tehát úgy gondolom, hogy nem kell külön ünnepelni női mivoltunkat, sokkal inkább a mai "itt és most" fogyasztói hitvilágában ünnepelnünk kell az emberséget, azt, ha valaki valóban ember tud maradni e modern földi létben.
Úgyhogy én a nőnap alkalmából nem kívánok mást, csak boldog nőt minden férfinak, és boldog férfit minden nőnek.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése