Röhej. Ülök a vécén, és az előttem levő vécépapír csomagot bámulom. 24 db. Ennyi van benne. Négyen vagyunk rá. És nem parázok. Pedig eszembe jut, hogy összesen három, félig telt flakon kézfertőtlenítőnk van. Még 2015-ből maradt meg....
Közben hallom kintről a tévét, még mennek a normális, mindennapi életet hirdető reklámok. Kifizették őket, leadják.
A férjemnek ma el kellett menni. Hívni akart, kereste a nevem a híváslistában, és nem találta. Rájött, hogy napok óta egymás mellett vagyunk, nem telefonon beszélgetünk.
Meg az jutott eszembe, hogy anno, az 1987-es télen már volt országos vészhelyzet, de akkor tudtuk, hogy lassan jön a tavasz, a hó biztos elolvad. Láttuk a végét, tudtuk, meddig kell kitartanunk.
Most pedig az életünk már nem normális. Nagyon nem az. Olyan helyzettel szembesültünk, amilyennel még életünkben sosem.
Most az emberek új dolgokat tanulnak az élettől. Olyan fogalmakkal ismerkednek, amelyek lehet, hogy ismeretlenek voltak a számukra, vagy csak egyszerűen nem foglalkoztak vele.
Most elengedtük az azon való vitát, vajon muszáj-e lemosni a cumit, ha leejti a gyerek, vagy jó, ha ismerkedik a bacikkal. Most mindent fertőtlenítünk, és tanuljuk, milyen is az igazi tisztaság.
Most ismerkedünk azzal, mit jelent az alázat, mit jelent az együttérzés. Fejet hajtunk a védekezésben dolgozók előtt, az egészségügyisek, rendőrök, katonák, bolti dolgozók előtt.
Talán végre eljutunk odáig, hogy nem lenézzük a takarítónőt, a bolti eladót, a buszvezetőt, a taxisofőrt, hanem hálásan megköszönjük a munkájukat. Végre észrevesszük, hogy ők is számítanak, hogy ők is fontosak, hogy nélkülük bizony megáll az élet.
Ismerkedünk azzal, mit jelent a lemondás a megszokott dolgainkról, a kényelmünkről. Tanuljuk a mértéktartás fogalmát.
Talán össze tudunk fogni a felhalmozók ellen, azokkal szemben, akik otthon ülnek a több liter fertőtlenítő és maszk tetején, rettegve a félelemtől, miközben az ápolónők milliliterre mérik a fertőtlenítőt, spórolnak a maszkokkal a súlyos betegek mellett, az onkológiákon, sebészeteken, intenzív osztályokon.
Megtanuljuk tán, mi a rend és mi a szabálykövetés, az egymásra odafigyelés.
Talán pár nap, és elengedjük azt, hogy egymást szidjuk, gyalázzuk, és megtanuljuk, hogyan szóljunk szépen a másikhoz. Hogyan kérjük parancsolás és utasítás helyett. Megtanuljuk használni a humort, a nevetést, a legkétségbeesettebb pillanatokban is.
És nem mellesleg, tanuljuk az együttélést. Sok emberi és partneri kapcsolat vízválasztója lesz ez a helyzet. Sokakat összekovácsol, másokat szétválaszt. Mire véget ér ez a soha nem tapasztalt őrület, lesz sok-sok boldog kismama, és bizony lesz sok szakítás, válóper is. Az emberek megtanulnak együtt és nem csak egymás mellett élni. Mert a telefon tapizásába is bele lehet unni sok-sok hét bezártság után, a facebookon ömlő mocsokba is bele lehet fáradni. És bizony bele lehet fáradni az egymás melletti, néma, hangtalan életbe is. Egyszer el kell kezdeni ismerkedni egymással, állandó együttlétben meg kell oldani a feladatokat, a családi szerepeket.
Elgondolkodtam, vajon hányan rendeltünk most társasjátékot, kártyát, hogy esténként összeülhessen a család? Vajon hány filmet töltöttünk le, hányan fizettünk elő Netflixre, vagy HBO-ra?
Aki ismer, tudja, úgy vártam a tavaszt, a nyarat, mint a Messiást. Most pedig nézek ki az ablakon, és már tudom, májusban nem megyek Toscanába. De rá tudok csodálkozni az ablakból, kutyasétáltatás közben is a hirtelen kirügyezett fákra, az erkélyemen növögető tulipánokra. Várom, mikor ültethetem ki a muskátlikat.
Mert tudom, hogy egyszer ez is véget ér, hogy semmi nem tart örökké. És akkor majd megint kiülhetünk a parkba, mehetünk Toscanába, Rómába, Nápolyba, bárhová a világban, de leginkább mehetünk a barátainkhoz, a családtagjainkhoz, és mehetünk önfeledten vásárolni. Ihatunk egy üvegből, megfoghatjuk egymás kezét, megsimogathatjuk a másik arcát.
Amint ennek vége lesz, kimegyek a ház elé, és megölelem minden szomszédomat, az alattunk dolgozó postás csajokat, és csak róni fogom az utcákat. Megölelem a férjem kollégáit, akik most munka híján az ápolókat hozzák-viszik a kórházakba ingyen, csak hogy segíthessenek, hogy ne érezzék magukat haszontalannak.
Amint egyszer ennek vége lesz, megerősödve, emberségből, együttérzésből, rendből, szabálykövetésből, tisztaságból és tisztességből is jelesre vizsgázva magamhoz ölelem a fél világot.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése